Az akvárium növényei

Az akvárium növényei

Szép akvárium igen sok ember számára elképzelhetetlen üde, zöld növényzet nélkül. A szép vízinövények vizuális, esztétikai hatása, jelentősége valóban nagy, de biológiai jelentősége ezeknek a növényeknek lényegesen kisebb az akvárium életközösségében, mint ahogy azt a régi idők akvaristái hangsúlyozták. Ők ugyanis komoly jelentőséget tulajdonítottak a vízinövények oxigénfejlesztésének és ugyanígy az asszimilációjuk következtében bomlástermék-, nitrát-, szén-dioxid-elvonó hatásuknak. Ezek a kedvező tényezők csak akkor lennének számottevők, ha a szabad természethez hasonlóan több száz vagy ezer liter vízre jutna egy-egy hal, és nem úgy, mint akváriumainkban, sokszor minden literre esetleg több is. Megfelelő szellőztetés és szűrés nélkül, dús növényzet mellett 10 liter vízre egy 5-6 cm-es kis halat számolhatunk. A vízinövények funkcióit akváriumainkban nagyrészt a technikai felszerelések, berendezések váltották fel, vették át. Ezek segítségével juttatunk elegendő oxigént, távolítjuk el vagy kötjük le a bomlástermékeket, te-remtjük meg az akvárium kis életközösségének megfelelő életfeltételeit, hogy aránylag kevés növénnyel is fennmaradjon a „biológiai egyensúly".
Ezért az akvárium növényeivel csak igen röviden és mint dekoráló, díszítő tényezővel kívánunk foglalkozni. Mellőzzük a növények rendszertani ismertetését, és csak azokkal a fajokkal foglalkozunk, melyek hazánkban is beszerezhetők.
Az akvárium berendezésével foglalkozó fejezetben már megemlékeztünk a növényekkel közvetlenül érintkező két közegről: a vízről és a talajról; két hatásról: a fényről és a hőmérsékletről Ezek mind együtt és külön-külön közrejátszanak, hogy növényeink szépek, üdék legyenek és jól fejlődjenek. Akváriumi halaink legnagyobb része három nagy, majdnem földrésznyi gyűjtőterületről származik. Ezek: Közép-és Dél-Amerika, az Amazonas hatalmas vízgyűjtő rendszere, az egyenlítői Közép-Afrika, a Kongó vízgyűjtő területe és a harmadik, India és a hátsó-indiai szigetvilág, Szumátra, Borneó, Jáva, Celebesz. Vízinövényeink nagy többsége is ezekről a területekről került akváriumainkba. Egy-egy szűkebb terület halai és az ott élő növények egy kis életközösséget alkotnak, mely a szabad természetből kihasított darab lehetne, ahol az állat és a növény egyaránt a természetes környezetet megközelítő körülmények között él, fejlődik és szaporodik. Ez a kis kihasított darab a szabad természetből az akváriumban, nem biztos, hogy szépsége ellenére mindenkinek egyaránt tetszik de oktatási, bemutatási előnyei vitathatatlanok.
Az eredeti élettérhez hasonló körülmények megteremtése, az eredeti „biotop" jelleg nem lehet kényszer, mert sok halunkat számunkra igen szokatlan környezetben kellene elhelyezni. Így neonhalaink nem zöld növények között, hanem száraz faágak, elhalt falevelek és vízbe lógó gyökerek között úszkálnának. Az őserdő hatalmas lombsátra alatt, ahová csak igen kevés fény szűrődik be, ez képezi biotópjukat. Egyik-másik labirint halunknak sűrűn, szinte átláthatatlanul benőtt mocsár, tele algákkal, növényekkel, ezek elhalt részeivel berendezett akvárium lenne a megfelelő biotóp. Az akvárium növény- és hal-életközösségének összeállításában érvényesülhet az egyéni fantázia, elképzelés, ha szem előtt tartjuk életfeltételeik határait. Ha a hő-, fény-, vízigényeket ismerve, ezeket összehangoljuk és társítási határokon belül válogatjuk össze őket, akváriumunk az eredeti biotóp jellege nélkül is szép, gyönyörködtető, halaink és növényeink számára pedig megfelelő, jó élettér lehet.
Növényeink életének elengedhetetlen, elsődleges igénye a fény, mely nélkül nincs asszimiláció és számukra asszimiláció nélkül nincs élet. A növények fényigényéről már az akvárium berendezésénél említést tettünk. Mint tudjuk, a l2-16 órás, optimális fényviszonyt kell megközelítenünk, természetes, mesterséges vagy kombinált, együttes megvilágítással. A vízinövényeink hőigénye is ismert, hiszen hasonlóan halainkhoz, jórészt trópusi, szubtrópusi tájakról származnak. A 18-25 °C közötti hőmérséklet így mindnek megfelel. A mediterrán vidékeken élő növények vize is sokszor felmelegszik erre a hőmérsékletre, csak ezek a hidegebb vízhőmérsékletet is elviselik. A víz kalcium-, mésztartalma a közép kemény, 10-L4 nk° keménységű fokig legtöbbjük számára szintén megfelelő. Ugyanígy az enyhén savanyú vagy lúgos kémhatás is.
A növények tápanyagfelvétele
A növények „táplálásáról", tápanyagfelvételéről kell kicsit részletesebben megemlékeznünk. Vízinövényeink egy része tápanyagainak nagy többségét erős, dús gyökérzetén keresztül veszi fel. Ezek mind mocsári növények, erős, bőrszerű levélzettel, aránylag kevés oxigént fejlesztenek és submers és emers (vízszint alatti és vízszint fölötti) körülmények között is szépen fejlődnek, virágzanak. Ide tartoznak az igen kedvelt Cryptocoryne-k. Az akvárium telepítésének tárgyalásakor elvetettük a talaj tápdúsítását földdel, komposzttal, mert a bomló szerves anyagok sok bajt okozhatnak. Igényesebb fajok pusztulását idézheti elő, ha bomlástermékek halmozódnak fel. Mi a teendő mégis, hogy növényeink jól érezzék magukat, fejlődjenek és halaink se károsodjanak? Két megoldás között választhatunk. Az egyik, hogy lapos üveg-, porcelán-vagy műanyag tálba készítünk számukra agyag, tőzeg és mosatlan homok keverékéből külön tápdús talajt, és ezt vastag, mosott homokréteggel zárjuk le. Az így elkészített tálat süllyesztjük az akvárium talajába. A másik megoldás, hogy az akváriumba helyezett talajszűrő közelébe telepítjük ezeket a növényeket. Az apró, lebegő organizmusokat a víz a szűrő felé áramolva a homokba viszi, azt tápanyagokban dúsítja, és itt is szépen fejlődnek növényeink. Nem szabad elfeledkeznünk azonban ebben az esetben a talaj rendszeres fellazításáról. Mindkét esetben használhatunk még tápsótablettákat, melyeket a gyökérzet közelében kell a talajba dugni.
A növények másik nagy csoportja levélzetén és gyökerén keresztül egyaránt vesz fel tápanyagokat. Ezek finom, puha, sokszor szinte áttetsző levelűek. Ide tartoznak a széles körben elterjedt Vallisneriak, C abombak, a kedvelt Eichinodorus-ok és az igen szép, de még kevéssé elterjedt Aponogetonok. Ezek számára tökéletesen elég a tápsótabletták és a filtrálók talajba szívott szerves anyaga.
Legkönnyebb azokat a növényeket ellátni tápanyaggal, melyek leveleiken keresztül veszik fel táplálékuk majdnem teljes egészét. Ilyenek a víz színén úszó növényeken kívül az Elodea-k, a Myriophyllum-ok és az utóbbi időben egyre szélesebb körben elterjedő, igen dekoratív, újonnan importált növényünk, a Microsorium pteropus is. Ezek a növények vonják el a legtöbb bomlásterméket az akváriumból.
A régi, házilag előállított tápsóoldatokat ma már az akvarista szaküzletekben kapható, sok nyomelemet is tartalmaz tápsótabletták és literre adagolt, ampullázott tápsófolyadékok váltották fel. Ezeket vegyi üzemek állítják elő, s használatukkal a legtöbb növény számára maradéktalanul megadjuk a szükséges tápanyagokat és nyomelemeket. Ezt a tápanyagtablettát a növények fejlődése érdekében a használati utasítás szerint folyamatosan kell juttatni az akváriumba, ügyelve, hogy túlzott adagolásuk ne vezessen halaink károsodásához.
A növények telepítése
A szaküzletekben vásárolt növényeket lehetőleg komolyabb lehűlés nélkül, vízben vagy nyirkos papírban szállítsuk haza, és mielőtt az akváriumba helyezzük, gondosan tisztítsuk meg őket. Az elhalt, sérült leveleket az akváriumba ültetés előtt éles zsilettpengével vagy olloval vágjuk le, hogy lehetőleg kis roncsolt felület keletkezzen. Ugyanígy távolítsuk el az átültetésnél felesleges nagy gyökérbojtokat, és válasszuk szét az anyatövet hajtásaitól. Ültetéskor ügyeljünk arra, hogy a gyökérzet a természetes elhelyezkedésnek megfelelően kerüljön a talajba és ne visszafordulva. Gyökér nélküli dugványozásnál vigyázzunk, hogy levéltő alatt elvágott rész kerüljön a talajba, mert itt legkönnyebb a gyökeresedés. Növényeinket ne szálanként, hanem csoportosan telepítsük, ügyelve, hogy az akvárium hátoldalához kerüljenek a magasabbra növők, és a nézőoldal teljesen szabadon maradjon. Az így telepített növények térhatást keltenek, és ha a fény- mint az előnyös - a nézőüveg felől éri akváriumunkat, üde, fiatal hajtásaikkal is erre fordulnak.
Ha a fény, a hőmérséklet, a talaj tápanyagellátása megfelel a növények igényeinek, fejlődésük folyamatos lesz. Egy idő után ritkításukra is gondolnunk kell. Erre a célra is éles ollót, zsilettpengét használjunk, és mindenkor tartsuk szem előtt a fiatalítás szabályát. Az elöregedett, sárguló, felkopaszodott növényeket távolítsuk el. Helyükre - ha szükséges - fiatal hajtásokat, töveket ültessünk.
Röviden ismertetjük azokat a vízinövényeket, melyeket rendszeresen vagy alkalmanként vásárolhatunk akvarista szaküzleteinkben.
Ismertebb akváriumi növények
Nitella flexilis. Hajlékony csillárka
Előfordul Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában, alacsonyabb vizekben hazánkban is megtalálható. Vékony, hajlékony, világoszöld színű, örves sugarú. Akváriumhoz jól alkalmazkodik, kevés fénnyel beéri, erős fényben hamar elalgásodik. Egyes fajok kedvelt ikrázó növénye.
Riccia fluitans. Úszó májmoha
Európában, Ázsiában és Amerikában elterjedt vízimoha faj, mely a víz színén dúsan szaporodik. A labirintkopoltyús halak előszeretettel rakják ikráikat e növényekre. Lágy vízben tömöttebb, dúsabb, villás elágazású zöld levélkéket nevel.
Fontinalis antipyretica. Forrásmoha
Európában, Észak-Afrikában és Észak-Amerikában elterjedt vízimoha faj. Általában alacsonyabb hőmérsékletű vizekben díszlik. Természetesen meleg vizekben is megtalálható. Lehetőleg az innen gyűjtötteket telepítsük akváriumunkba. Ha saját magunk gyűjtjük, iparkodjunk kőre, ágra telepedett csomókat gyűjteni, mert ezek lényegesen dekoratívabbak. Ívatáshoz használható.
Esicularia dubyana. Jávai moha
Indonéziából, a Maláj-félszigetről és a Fülöp-szigetekről származik, és bár már régen ismert, de csak az utóbbi években terjedt el. Apró, üdezöld levélkéivel fára, kőre telepedve igen dekoratív. Sok meszet von el a víztől, így lágyítja. Ívatáshoz a legalkalmasabb növény. Átmenetileg igen kevés fénnyel beéri, és jól tűri a víz hirtelen keménységváltozását.
Ceratopteris sumatranus. Szumátrai vízipáfrány
Elterjedési területe azonos a C. thalictroidesével. Akváriumban tartva erősen osztott levélzetű, ezért nagyon dekoratív. Víz alatt fejlődve gyökérzete jól köt a talajhoz, és levélsarj hajtásai, ha gyökérzetükkel talajt érnek, szívesen kötődnek és válnak külön növénnyé. Kedveli a 24-25 °C hőmérsékletet és a kristálytiszta vizet. Ügyelnünk kell, hogy nö¬vényevő halak akváriumába ne telepítsük, mert puha leveleit a halak napok alatt lelegelik.
Barclaya longifolia. Hosszúlevelű Barclaya
Hazája Burma, Thai. Igen szép, mutatós, de nagyon ritkán kapható növény. Sokan leveleinek alakjáról és elhelyezkedéséről egy vízikehely-fajtának vélik. Lágy, lándzsa alakú, L5-20 cm hosszúra megnövő levelei aránylag rövid, L0-L5 cm-es száron helyezkednek el. A levelek színe olajzöld-bordó, fonákjuk élénkbordó. A körben elhelyezkedő levelek, az erős, szinte rizomás gyökérzetből megfelelő talajban gyorsan fejlődnek. Virágjait rövid száron hozza, nem emelkedik a víz színére. A víz színére emelkedő magok, vagy azok, melyek a talajra hullanak, egyaránt kikelnek. Gyökeret eresztenek, de külön nevelő medencében alacsony vízben is jól nevelhetők. Csak magról szaporodik.
Bolbitis Heudelotii. Csipkés vízipáfrány
Hazája Guinea, Mali, Felső-Volta, Angola. Folyóvizekben, sokszor vízesések környékén, állandó szórt víznek kitett sziklákon, köveken, de a víz alá merülve is megtalálható. Ritka, nagyon szép vízipáfrány faj. Az erős, 6-7 mm vastag gyökérszárról, mely sokszor elágazásokkal fejlődik és vékony hajszál-
gyökereivel megtapad az akváriumban is, 25--30 cm hosszú szárú,
erősen osztott, fogazott szélű, egymással nem szemben elhelyezkedő
sötétzöld, hullámos levelek fejlődnek. Szinte műanyagra emlékeztető
keménységűek. Igen lassan és csak gyökérszárral fejlődik. Ennek osz-
tódása, elágazása ad lehetőséget új tő kialakítására. Ha az osztódásnál
a gyökérrészen nincs rügyvég, legtöbbször elpusztul. Levélhajtással —
mind a lándzsás vízipáfrány — nem szaporodik. Ez az oka, hogy még
sokáig növényritkaságnak fog számítani.
Lágy, tiszta és aránylag meleg mozgó vizet igényel, ebben érzi jól magát, és fejlődik. Ezért jó porlasztó, szűrő közelében, aránylag világos helyen elhelyezni. Gyökérszárát sohase tegyük talajba, tápanyagszükségletét közvetlenül a vízből fedezi.
Microsorium pteropus. Lándzsás vízipáfrány
Elő-Indiából, Dél-Kínából, a Fülöp-szigetekről az utóbbi években került Európába, s azóta már széles körben elterjedt. Mélyzöld levelei, erős gyökértörzse, kevés fényigénye miatt előszeretettel kap helyet sok akváriumban. Lándzsaszerű, sötétzöld leveleinek vége a fejlődés stádiumában üvegszerűen világos. Leveleinek enyhe fodrában sarjnövényeket hoz, így nemcsak a gyökértörzs osztásával, de sarjról, dugványozással is szaporítható. Jól bírja az igen lágy, savanyú vizet, ezért kiválóan alkalmas a Rasbora heteromorpha és a Nannobrycon eques ikráztatására.
Ceratopteris thalictroides. Sallangos vízipáfrány
Halványzöld, igen törékeny levelű, ezért egyre kevésbé kedvelt vízinövényünk. Előfordulási helye India és Szumátra. A víz színén úszó növények hatalmas gyökérbojtot alkotnak. Sok akváriumi halunk szívesen ívik gyökerei közé. Lágy vizű, fényszegény tenyészmedencében sajnos hamar elpusztul. Levélsarjakkal szaporodik.
Marsilea quadrifolia. Mételyfű
Dél-Európában, Közép- és Dél-Ázsiában elterjedt, alacsony vizekben élő növény. Az igen meleg vizeket kevésbé tűri, és hogy levélképződményei szépen megmaradjanak, tápdús talajt kíván. Gyökértőosztással könnyen szaporítható. Sötétzöld leveleivel kedves akváriumi növény.
Cabomba aquatica. Tavi tündérhínár
Dél-Amerikából származó, nagyon dekoratív, elágazó szárú vízinövény. Középzöld, félkör alakban sűrűn osztott levelei kettesével, egymással szemben helyezkednek el. Szereti a meleg vizet és nagyon fényigényes. Szárosztással is szaporítható. Mindig az akvárium hátsó falához és lehetőleg a fényforráshoz vagy a fény felőli oldalra telepítsük.
Cabomba Caroliana (pinnata). Karolinai széles tündérhínár
Hazája Észak-Amerika, New York és Massachusetts államok, Dél-Amerika északi részéig. Üde zöld, párosan elhelyezkedő, erősen osztott levelei igen nagyok. A növény eléri az 5-6 cm szélességet, jó körülmények között gyorsan fejlődik. Nem igényli a nagy meleget, már 16-20 °C-kal is beéri, de fényigényes. A tűző naptól mégis óvni kell, mert az algák könnyen megtelepednek még az erősen osztott levelein is. Szereti a tiszta vizet, mert a lebegő szennyeződés szintén megtelepszik rajta. Minden íznél könnyen ereszt gyökeret, hoz új hajtást. Szaporításánál — melyet szárosztással és dugványozással végzünk — mégse osszuk túl kis részekre, mert ezeknél nagyobb a veszély a rothadásra. Inkább hajtással rendelkező darabokat dugványozzunk. A levágott haj-tásokat hagyjuk egypár napig úszni, így a gyökérfejlődés jobban megindul. Igen szép, mutatós növény.
Hygrophila polysperma. Indiai vízicsillag
Délkelet-Ázsiából került hozzánk, igen kedvelt, submers formában (víz alatti) díszlő. Levelei egyenes szártörzsön egymással szemben helyezkednek el. E nyújtott, ellipszishez hasonló alakú, világoszöld, majdnem sárgás leveleivel minden akváriumban üde színfoltot ad. Kellő Fény mellett gyorsan fejlődik, oldalhajtásokat hoz szárról, gyökérről egyaránt. Szaporítása szárosztással, tőosztással könnyű.
Limnophila sessiliflora (Hottonia)
Hazája Ceylon, Japán, de Amerikában is előfordul. Igen szép, világos, sárgászöld színű, sokak által kabombának vélt növény. Erősen osztott levelei körkörösen helyezkednek el. Kedvező körülmények között szélessége eléri az 5-6 cm-t.
Szereti a kristálytiszta, világos vizet, bár a sok és erős fény algásítja. Szaporítása dugványozással történik, vagy úgy, hogy a növényt lefektetjük a talajra, és a levéltöveknél rögzítjük, lefedjük talajjal.
A hajtások így az anyatőről gyorsan indulnak a fény felé. Megerősödésük után darabolható fel az öreg szár. Szívesen feljön a víz színe fölé, és itt erősebb leveleket hoz. Ezek a végek természetesen algamentesek, és innen új növényt is könnyen nyerhetünk.
Nomaphila stricta. Vízi hortenzia
Délkelet-Ázsia sekély vizekben élő mocsári növénye. Nagy, lándzsa alakú levelei erős szárán egymással szemben helyezkednek el. Víz alatt világoszöldek, víz fölé emelkedve apró, sötétzöld színű leveleket, kék virágot hoz. Szárosztással, gyökérhajtásról jól szaporítható, igen dekoratív. Sok fényt igényel, a víz hirtelen keménységváltozásakor órák alatt tönkremegy.
Myriophyllum brasiliense. Brazíliai süllőhínár
A süllőhínárok legtöbb faja kedvelt akváriumnövény. Elterjedésük az Egyesült Államok déli vidéke, Dél-Amerika. Némelyek Europában is ismertek álló vagy lassú folyású vizekben. A brazíliai süllőhínár az egyik legszebb faj, levélhossza 2,5-3 cm is lehet. Jól bírja a ma-gas hőmérsékletet, de mint valamennyi süllőhínár, fényigényes. Szárosztással könnyen szaporítható.
Myriophyllum pinnatum. Bokros süllőhínár
Hazája Észak-Amerika, Mexikó, Kuba. A kereskedelmi forgalomban nálunk M. scabratum néven ismerik. Ez a neve az elterjedtebb. Finom szálú levelei szabálytalanul osztottak, és 3-4 cm hosszúra is megnőnek. Szereti a kristálytiszta vizet, és jól alkalmazkodik a hőmérséklet-változásokhoz is. Ügyeljünk, hogy a porlasztó által kevert vízáramlástól lehetőleg távol legyen, mert leveleit az akvárium szennyeződése könnyen betakarja. Igen kedvelt ikráztató növény, de a lágy víz néhány nap alatt tönkreteszi.
Synnema triflorum. Vízi petrezselyem
Thaiföldről került Európába az elmúlt évtizedben. Víz alatt erősen, változóan osztott, nagy leveleket nevel, míg a víz fölé emelkedve kis, zárt szélein fogazott levelek fejlődnek. Szereti a magas hőmérsékletet és a sok fényt. Igen könnyen szaporítható, szár- és gyökérosztással, de letört levelei az akvárium vizén úszva is hamar gyökeret eresztenek.
Ludwigia natans. Pirosfonákú tóalma
Ez a rendkívül sok fényt igénylő növény az Egyesült Államok déli államaiban őshonos. Apró, lándzsahegyszerű levelei sötétzöldek, hajtásuknál bordós színűek, a kifejlett levelek fonákja élénk bordóvörös. Megfelelő, erős megvilágításban szobai akváriumban is szépen díszlik, élénk színfoltot alkot.
Az Echinodorus-ok vagy magyar nevükön kardfüvek a legkedveltebb akváriumi növényeink közé tartoznak. Egyes fajai gyökértörzsből, indákkal, azokon fiatal növényekkel szaporodnak, mások submers akváriumi tartás mellett virágnyelükön virág helyett kis fiatal növényeket nevelnek. Ezeket a kis növényeket a talajhoz kell rögzítenünk, és ha megerősödve teljes gyökérzetet fejlesztettek, levághatók az anyatőről.
Echinodorus brevipedicellatus. Keskenylevelű (amazonasi) kardfű
Nagyon szép, hosszú, 40-50 cm-re is megnövő, 4 cm széles és két végén hegyes, lándzsa alakú leveleket nevel. Ezek a világoszöld levelek enyhén meghajlanak, és egy növény 40-50 ilyen hatalmas levelet is nevelhet. Hazája, mind minden echinodorusnak, Dél-Amerika, ezért sok halunk akváriumában megfelel növénytársként.
Echinodorus cardifolius (radicans). Északamerikai széleslevelű kardfű
Igen mutatós, széles körben elterjedt, de csak nagy medencék számára ajánlott növény. Szív alakú levelei jó körülmények között elérhetik a 20-25 cm hoszszúságot és a L5-20 cm szélességet. Ezek a nagy levelek természetesen csak megfelelő méretű és tápanyagban dús talajba (cserépbe, tálba) ültetve, megfelelő hőmérséklet és fényviszonyok között fejlődnek ki aránylag gyorsan. Rendszerint a második évben hoznak virágot: A virágzatot majdnem mindig a
víz fölé emelkedő levelek előzik meg, majd a virágszáron megjelennek a kis, fehér szirmú, sárga közepű virágok. Az akváriumnak ilyenkor természetesen fedetlennek kell lennie, megfelelő távolságban a fényforrástól, hogy el ne égjen. Könnyen hoz magot, a virágok mellett kis növényeket is. A magokból, de a kis növények gyökeresítésével is szaporítható. Az anyatőről csak akkor vágjuk le a fiatal növényeket, ha már megerősödtek. A víz fölé nőtt — emers — leveleket a virágzás után eltávolíthatjuk. A növény ismét erős növekedésnek, majd újabb virágzásnak indul.
Echinodorus intermedius. Törpe (amazonasi) kardfű
Brazíliában, de Kubában is honos. Indával, sarjjal szaporodik ez a 6 cm hosszúra megnövő levelű törpe kardfű. Szereti a világos akváriumot és az igen meleg vizet.

Vízlágyítás hígítással

Vízlágyítás hígítással. 

A csapvizet lágyíthatjuk többször átszűrt, káros szennyezéseket nem tartalmazó esővízzel, hólével is. (Az esővíz gyűjtése részletesebben a Díszhalak tartása és tenyésztése c. fejezetben.) Az esővíz és hólé általában 3-4 nk°-ú. Tisztán sok, lágy vizet kedvelő halfaj tartására és ikráztatására megfelelő. A fölös mennyiségű szűrt esővizet zöld üvegballonban tároljuk. Forralt vagy csapvízzel keverve a különböző halfajoknak kedvező keménységű vizek készíthetők. A desztillált víz a legmegbízhatóbb, de a legdrágább tökéletesen só-mentes, semleges kémhatású víz. Keménysége 0 nk°, pH 7. Desztillált vizet csak zöld falú üvegballonban szabad tárolni. A színtelen vagy kékes üvegfalú ballonban tárolt desztillált víz lúgokat és kalciumot old ki az új üvegből, és emiatt 1-2 nk°-ra keményedhet.

Desztillált víz és forralt vagy csapvíz keverékéből bármely halfaj számára kiváló ikráztató víz keverhető.

Vízlágyítás vegyi anyagokkal.

Különböző kémiai szerkezetű anyagok alkalmasak vízlágyításra, a legtöbbjük azonban veszélyes méregként hat a halakra. Mindegyik eljárás hátránya, hogy a víz pH-értékét savval be kell állítani. A legegyszerűbb eljárás, melyet ismertetünk, a trisózás. A közismert trisó (trinátriumfoszfát) (Na3PO4) mind a változó, mind pedig az állandó keménységet megszünteti, mert a Ca- és Mg-sókkal vízben oldhatatlan csapadékot képez az alábbiak szerint:
3 Ca(HCO3)2 + 2 Na3PO4 = Ca3(PO4)2 + 6 NaHCO3 3 CaSO4 + 2 Na3PO4 = Ca3(PO4)2 + 3 Na2SO4
A Ca-sókkal analóg a Mg-sók kicsapása is.
A trisózás menete a következő: 20 liter csapvízhez egy evőkanál trisót adunk, és keverés után ülepedni hagyjuk. Két nap alatt az edény aljára túrószerű csapadék ülepedik le. Az esetleges feleslegben maradt szabad trisó kimutatására szükséges a leülepedett vízből egy litert kivenni, ahhoz 3 dl csapvizet adni, és ha a víz megzavarosodik, akkor még szabad, lekötetlen trisó van a vízben. Mindaddig csapvizet kell adnunk a trisóval kezelt vízhez, ameddig az ellenőrző próba szabad trisót mutat ki. A trisóval kezelt víz lúgossá válik (NaHCO3 és Na2SO4), ezért foszforsav óvatos hozzácsepegtetésével a pH-t a kívánt értékre be kell állítanunk, állandó mérés mellett. A pH beállítása után a leülepedett megfelelő hidrogénion-koncentrációjú vizet gravitációs szűrőn vagy papírszűrőn keresztül lefejtjük, elválasztva azt az edény alján összegyűlt túros csapadéktól.
Vízlágyítás ioncserélő műgyantákkal. A lágy, sómentes víz előállításának előbb ismertetett módszere rendkívül munkaigényes. A desztillált víz szállítása nehézkes és viszonylag drága. Nagyobb mennyiségű — a desztillált vízzel azonos biológiai értékű — sómentes víz előállítására az ioncserélő műgyanták alkalmazása ad lehetőséget.
Az ioncserélő műgyanták bonyolult kémiai összetételű vegyületek, amelyek közös sajátossága, hogy a víz keménységét és sótartalmát okozó kationokat és anionokat megkötik. Meghatározott mennyiségű víz lágyítása után ioncserélő képességüket elvesztik, de megfelelő vegyszerekkel regenerálni lehet őket.
A különböző vegyületeket alkotó elemi részek, az ún. gyökök, illetve ionok, pozitív és negatív töltésűek lehetnek. Elektromos térben a pozitív töltésű ionok a katódon (kationok), a negatív töltésűek az anódon (anionok) válnak ki. A vizek sótartalmát adó főbb ionok:
kationok anionok
kalcium (Ca+ +) hidrokarbonát (HCO3)
magnézium (Mg+ karhonát (CO3-))
nátrium (Na+) klorid (Cl-)
szulfát (SO4---)
hidrogén (H+) vízalkotó ionok hidroxil (OH-)
Az ioncserélő műgyanták lehetnek kationcserélők és anioncserélők, attól függően, hogy a vízben oldott ionok melyik csoportját cserélik le. Ha a kationcserélő műgyantán sósavval (H+CL-) történő előkezelés után (hidrogén fázis) csapvizet folyatunk át, akkor vázlatosan a 3. táblázatban vázolt folyamat játszódik le. (Jelen esetben csak a Ca-sókatké-pező ionokat vettük figyelembe, de a magnézium-, a nátrium- és a káli-umsok is analóg módon cserélhetők le műgyantákkal.)
A sósavval aktivált kationgyantán átszűrt víz kalciumionjai a vízből eltűntek, és H+-ionokra cserélődtek ki. A víz lágy lett, azonban kémhatása — a keletkezett savak miatt — erősen savanyú irányba tolódott el (pH 2-3). A NaCl-dal (nátrium fázis) regenerált kationcserélő működési elve teljesen megegyezik a H fázisúval, azonban a Ca-ionok helyett a vízbe Na-ionok kerülnek, és a víz kémhatása erősen lúgossá válik (pH 9,5).
A kationcserélővel lágyított víz összes iontartalma nem változott. A H+- vagy Na+-ionok vízbe kerülve viszont a pH-t annyira savas, illetve lúgos irányba tolják el, hogy az csak mesterségesen — lúgokkal, illetve savakkal — állítható be semleges kémhatásúra, tehát 7 pH értékűre. Mivel a kationcseréléssel tulajdonképpen a víz összes ion-, ill. sótartalma nem csökken, az anionok eltávolítására is szükség van ahhoz, hogy desztillált vízhez hasonló sószegény vizet nyerjünk. E célra az anioncserélő műgyanták felelnek meg.
A sómentes alapvíz előállításához a lágyítando vizet először hidrogén fázisban működő kationcserélő műgyantán engedjük keresztül (savanyú lágy víz keletkezik), majd hidroxil fázisú (OH) vagy hidrokarbonát fázisú (HCO3) anioncserélő gyantán szűrjük át (4. táblázat). A hidrogén fázisú kationcserélővel tehát az első „menetben" sikerült eltávolítani a pozitív fémionokat, míg a második szűréssel az anioncse-rélővel, az anionokat is lecseréltük.
A különböző gyártmányú kation- és anioncserélő műgyanták műszaki adatait, teljesítőképességüket és regenerálásuk módját a gyártó cégek ismertetik. A használati utasítást pontosan meg kell tartani.
A gyanták vízlágyító kapacitását CaO g/l műgyanta adja meg. Ez a szám azt jelenti, hogy egy liter nedves műgyanta hány gramm CaO-nak megfelelő vizet képes lecserélni. A műgyanták lágyvíz-előállító képessége mindig a lágyítandó víz keménységétől függ.
A műgyantát szokták a lágyítandó vizet tartalmazó akvárium külső, esetleg belső szűrőjébe tenni. Ez az eljárás veszélyes, mert a halak számára kezdvezőtlen értékig túllágyíthatjuk a vizet, és kellő ellenőrzés hiányában a pH is erősen eltolódhat lúgos, illetve savas irányba.
Az ioncserélő műgyantákat legcélszerűbb gravitációs szűrőberendezésbe tenni. Két egyszerű gravitációs szűrőt mutat be a 6. ábra. A gravitációs szűrőket lehetőleg a vízcsap közelében állítsuk fel, a lágy alapvizet üvegballonban tárolhatjuk vagy keményebb víz hozzákeverésével célunknak megfelelően azonnal felhasználhatjuk. A műgyanták rege-nerálása ugyanezekben a szűrőkben történhet, csak víz helyett a regenerálófolyadékot eresztjük át rajtuk.
A víz pH-értékének módosítása
A víz pH-jának mesterséges beállítása csak akkor indokolt, ha kimon-dottan savanyú vizet igénylő halakat akarunk tartani és tenyészteni, vagy vegyi anyagokkal és az ioncserélő műgyantákkal előállított alapvíz túl savas vagy túl lúgos kémhatású. Savanyításra legalkalmasabb a sósav vagy a kénsav. A növények szempontjából előnyösebb a foszforsav. Kemény vizek nehezebben savanyíthatók, mert a karbonátkemé-nység pufferoló, pH-kiegyenlítő hatású. A lágy, sószegény víz azonnal savas reakciót mutat már kis mennyiségű sav hozzáadásával is.
A víz savanyításához először híg, savas oldatot kell készíteni, és ebből a híg „törzsoldatból" kell az akváriumvízhez csepegtetni - folytonos keverés közben miközben a pH-t rendszeresen mérjük.
A túl alacsony pH-értékű vizet lúgosítani szódabikarbóna-oldattal lehet. A szódabikarbónát folyamatos keverés és gyakori pH-mérés közben adagoljuk az akvárium vizébe.
A víz savanyítása és lúgosítása rendkívüli óvatosságot igénylő művelet, ezért csak nagyon indokolt esetben szabad a mesterséges savanyítást és lúgosítást alkalmazni. Ha berendezett medence vizét kezdjük, akkor elővigyázatosságból a pH beállításáig a halakat célszerű eltávolítani.

A víz kémhatása és pH-értéke

A víz kémhatása és pH-értéke

A pH-érték a víz semleges, lúgos vagy savas kémhatásának megjelölésére szolgál. A vegytiszta-semleges kémhatású - víz minden literében tízmilliomod gramm szabad hidrogén- (H-) ion van. A vegytiszta vízben azonban ugyanennyi a hidroxilionok grammsúlya is (OH). A H-ionok a víz savanyúságát, a hidroxilionok a lúgosságot okozzák.
A pH (hidrogénion-koncentráció) a vízben jelen levő H-ionok súlyát fejezi ki egy liter vízre vonatkoztatva. A tizedes törttel történő körülményes jelölés elkerülése végett a H-ionok grammsúlyának negatív logaritmusát használjuk.
A savak a vizes oldatokban H-ionokat adnak le, ezzel növelik a víz H-ion-koncentrációját, ugyanakkor csökken az OH-ionoké. Lúgok esetében ennek fordítottja történik. Ezért elegendő a H-ion koncentrációt megállapítani, mert ebből következik az OH-ionok koncentrációja is.

Semleges vízben 1 osztva 10000000 ez egyenlő 1 osztva 10 a hetedikennel vagyis 10 a -7.–en gramm H+ -ion van

e szám negatív logaritmusa 7. A semleges víz pH-ja tehát 7. A savas kémhatású oldatok pH-értéke 7-nél kisebb, a lúgosaké 7-nél nagyobb. A savas oldatok 1-7 pH-júak, a lúgosak 7-14 pH-júak lehetnek. (Pl. I pH-értékű vízben 1/10 = 10---' a H+-ion-koncentráció, a 13 pH-júban pedig 1/10 000 000 000 000 = 10-13 g H±-ion van jelen.)
A különböző halfajok az 5-9 pH-jú vízben érzik jól magukat. Az 5 alatti és 9 fölötti értékek már pusztulást okoznak (sav-, illetve lúgmérgezés.
A víz pH-értéke nem állandó, hanem állandóan változik.
Általában nem tartjuk szükségesnek az akvárium pH-jának rendszeres ellenőrzését.
Halaink számára veszélyes pH-eltolódás csak a túlzottan erős megvilágítás és nagymértékű növénytúlszaporodás következtében állhat elő. Ilyenkor a víz túl lúgossá válhat. Hosszan tartó sötétség következtében a halakkal túlnépesített medencében a növények és a ha-kik együttes légzése folytán megnövő szénsavtartalom (H2CO3) okozhat veszélyes mértékű savasodást. A nagyméretű pH-eltolódás tehát csak hibás akváriumgondozás esetén jöhet létre.
A mesterséges szellőztetés tovább csökkenti a hirtelen bekövetkező pH-változás lehetőségét.
Egyes különleges pH-igényű halak szaporítóvizének elkészítésekor azonban szükséges lehet a pH mérése is. Sajnos a pH pontos mérése csak igen drága, elektromos pH-mérővel lehetséges. Akvarisztikai célra megfelelő a kolorimetriás mérési módszer, indikátorokkal. Az indikátorok olyan vegyületek, amelyek meghatározott pH-tartományban más és más színt mutatnak. Vannak indikátorfolyadékok és indikátorpapírok. Az indikátorpapírok használatát - praktikusságuk ellenére -nem ajánljuk, mert a helytelen raktározás és a legcsekélyebb kezelési hiba miatt is hamis pH-értéket mutatnak. Az „UNIVERZÁL" indikátorfolyadék 1-14 pH-ig jelzi a tízes (1,0) értékű pH-számokat. A pH tizedes pontosságú vizsgálatára szűkebb határértékű indikátorfolyadékokat kell választani. A savas (6-7,6) pH-tartományban igen jó a bromthymolkék vagy az enyhén lúgos pH-értékek (8-9,6) mérésére a thymolkék. Az akvarisztikai gyakorlatban a legritkább esetben lehet szükség a 6-7,6 pH értékhatáron kívül tizedes pontosságú hidrogénion-koncentráció mérésére. Az indikátorokhoz kérjünk részletes használati utasítást, és ezt nagyon pontosan tartsuk is meg.
A díszhalakra, valamint ikráikra élettanilag a víz keménysége és pH-ja együttesen hat. Sterba szerint a Rasbora heteromorpha ikráinak és embrióinak fejlődése normális volt
7,5 pH és 2-2,5 nk°-ú,
6,5 pH és 3-4 nk°-ú, valamint 6,0 pH és 5-6 nk°-ú vízben.
Ez felhívja a figyelmet arra, hogy a tenyésztés sikeréhez mindig több út vezet. Az egyes környezeti tényezőket nem szabad túlzottan felértékelni, mert a biztos tenyésztési eredményt csak a környezeti és biológiai tényezők kölcsönhatásának felismerése és egyidejű figyelembevétele biztosíthatja.
A víz cser- és huminsav tartalma
Egyes trópusi halfajok cser- és huminsavakban igen gazdag és lágy, fekete, illetve barna vizek lakói. Ilyen fajok főleg a pontylazacok, ikrázó fogaspontyok családjában akadnak. Sokáig a tenyésztés nehéz volta miatt az ún. problémahalak csoportját alkották. Ezek a fajok igénylik a cser- és huminsavak jelenlétét az akvárium vizében különösen akkor, ha tenyészteni is kívánjuk őket. A csapvíz, a desztillált, valamint a műgyantákkal lágyított vizek nem tartalmazzák ezeket az anyagokat, ezért mesterségesen kell őket a vízbe juttatni. Erre alkalmas a csersavpor (tannin), a hegyiláp tőzeg (tort) és a különböző vegyileg nyert huminanyag-kivonatok. A tőzeget, mint szűrő anyagot helyezzük a filtrálóba, és a víz enyhén barnás elszíneződéséig folytassuk a kezelést. (Részletesebben lásd A díszhalak tenyésztésének általános irányelvei fejezetben.)
A csersavpor gyógyszertárban kapható. Adagolása óvatosságot igényel (100 1 vízben 0,2-0,3 g több részletben). A huminanyag kivonatok a használati utasítás szerint adagolandók közvetlenül a kezelendő vízbe. A huminsavak baktericid hatásúak, azonban túladagolva gátolják az ikrák megtermékenyülését azáltal, hogy csökkentik a hím ivarsejtek mozgásképességét.
Az akvárium vizének kezelése A víz keménységének beállítása
A halak igényének megfelelően szükséges lehet a víz keménységének csökkentése, a rendelkezésre állo víz lágyítására. A csapvíz lágyítható
forralással,
hígítással,
vegyi anyagokkal,
ioncserélő műgyantákkal.
Vízlágyítás forralással. Forralással a változó keménységet okozó Ca- és Mg-hidrokarbonátok válnak ki fehér csapadék formájában a vízből. Tiszta zománcozott edényben forraljuk a vizet, majd hagyjuk kihűlni. A kihűlt vizet gravitációs szűrőn vagy szűrőpapíron átengedve felhasználhatjuk Cichlidák, Nandidák, Dánió-félék és több Barbus faj ikráztatására. Forralással p1. a budapesti csapvíz (10-16 nk°) 5-6 nk°-kal lesz lágyabb.

A víz színe

A víz színe

A friss, csapból vagy kutakból nyert víz kékes-ezüstösen csillogó, ún. nyers víz, de lehet opálos is, amit az alumínium-hidroxid okoz! Hasonló színe van a forralt, a desztillált és a műgyantával lágyított víznek is. Egy-két hét múlva a nyers vízből érett, enyhén zöldes árnyalatú akváriumvíz lesz. Az érett vízszín kialakulásában különböző egysejtű növényi szervezeteknek (algák) döntő szerepük van. Az akváriumi halfajok nagy része (Cyprinidák, Poecilioidák, Cichlidák) jól érzi magát a nyers és érett színű vízben is. Az őserdei folyóvizekből, tőzeges mocsárvidékekről származó fajok (Hyphessobrycon, Rasbora-félék) azonban a sötétebb sárgásbarna vizet kedvelik, mert ez közelíti meg legjobban eredeti környezetük vizeinek színét. A barnás alapszínű víz tőzegfiltrálók beállításával, valamint huminsavas kezeléssel állítható elő.
Az akváriumi víz szürkés, tejszerű, ködös elszíneződését rendszerint mikroszkopikus méretű egysejtűek (Infusoria, Rotatoria) okozzák. Az erősen opálos zöld vízszíneződés lebegő zöldmoszatok túlzott elszaporodása (vízvirágzás) következtében jön létre. Az infusoriásodást tartási, akváriumgondozási hibák okozzák; a vízvirágzást a túl sok fény idézi elő. A lebegő, élő szennyeződés mindkét formája jól működő külső vagy belső szűrők kel megszüntethető, természetesen az előidéző elsődleges okok egyidejű kiküszöbölésével.

A víz szaga

Az akvárium vizének nem lehet kellemetlen szaga. A bűzös szag szerves anyag bomlásának jele. A kén-hidrogén záptojásra emlékeztető, jellegzetes szaga a fehérjék baktériumos bomlását jelzi. Ha a medence talajában sok szerves anyag halmozódott föl (talajfiltráló gyorsítja ezt a folyamatot), ez ott bomlásnak indul, és metán, kén-hidrogén, valamint ammóniagáz keletkezik. A felsorolt gázok mérgezők. A legjobb ilyenkor a víznek legalább egy részét lecserélni és a talajt kimosni. Ha gyors vízcsere és talajcsere valamilyen oknál fogva nem lehetséges, akkor aktív szénnel (hydraffin szén) kell szűrni a medence vizét, mert az tökéletesen megköti a mérgező gázokat. A hydraffin szűrés azonban csak „tüneti kezelés" lehet.

A víz oxigéntartalma

Az oldott oxigén igen fontos szerepéről már esett szó. A vízben oldott oxigén származhat a növények asszimilációs tevékenységéből és a vízfelület természetes oxigénmegkötő képességéből. Ez utóbbi lapos medencékben jelentős oxigénforrás lehet. Rendszerint azonban ma már mesterséges szellőztetést alkalmazunk (membrános kompresszor). Minél lassabban száll fel egy-egy buborék, és minél nagyobb felületen érintkezik a vízzel, annál több oxigént képes a víz megkötni. Ebből kifolyólag azonos mennyiségű levegő vízbe vezetésekor a finom porlasztású szellőztetés mindig hatékonyabb, mint a durva porlasztású.
A víz hőmérséklete és oxigénmegkötő képessége közötti viszony a másik lényeges összefüggés, ami meghatározza a halak által felvehető oxigén mennyiségét. Minél melegebb a víz, annál kevesebb oxigént tud lekötve tartani azonos légnyomáson.
A 2. táblázat adatai arra hívják fel a figyelmet, hogy a melegebb víz abszolút oxigéntartalma kisebb, ugyanakkor a halak melegebb vízben több oxigént igényelnek az intenzívebb anyagcsere-folyamatok miatt. A két összefüggést figyelembe kell venni akkor, ha hirtelen oxigénhiányt észlelünk, vagy arra előre számíthatunk (pl. halszállítás, élő eleség szállítása). Halaink számára 20-24 °C-on elegendő 3-3,5 mg/I, 24-28 °C-on az intenzívebb anyagcsere következtében az 5 mg/1 oxigén. Szerencsére számok helyett jobb a halakat figyelni, mert azok a „pipálásnak" nevezett viselkedésükkel azonnal jelzik az oxigénhiányt. A pipáló hal az akvarista számára gyűlöletes látvány legyen. Egyes halfajok, mint p1. a Tanichthys albonubes nem bírják az oxigénhiányt, pipálással nem tudnak levegőt felvenni és rendszerint el is pusztulnak.

A víz keménysége

Az akvárium vize számos oldott vegyületet tartalmaz. A víz keménységét a benne oldott kalcium- (Ca-) és magnézium-(Mg-) sók okozzák. Hazánkban a németkeménységi fokot használjuk a vízkeménység mérésére. Egy német keménységi fokú az a víz, amelynek minden literében 10 mg CaO-dal egyenértékű Ca- és Mg-só van.
Megkülönböztetünk változó vagy karbonátkeménységet, és állandó keménységet. A változó keménységet a mész és magnézium szénsavas soi, a hidrokarbonátok [Ca(HCO3)2 és Mg(HCO3)2 okozzák. A változó keménységet a víz forralásával részben el lehet távolítani.
Az állandó keménységet a kalcium- és magnézium-szulfátok, a kloridok, foszfátok, valamint szerves savak sói és hidroxidjai alkotják. Ezek forralással nem távolíthatók el a vízből. Az akvarisztikai gyakorlatban csak az összes keménységet mérik német fokokban. Jele: nk°.
Az akvarisztikában használatos vizeket
0— 4 nk° = igen lágy
4— 8 nk° = lágy
8-12 nk° = közepesen kemény
12-18 nk° = kemény
18-30 nk° = nagyon kemény
30 nk° felett különlegesen kemény vizekre oszthatjuk.
Az akváriumvíz összes keménységének meghatározására kidolgozott eljárások közül a legjobban ajánlható a Papp—Farkas-féle kálium-sztearátos módszer. A kemény vízben a szappan nem vagy rosszul habzik, a lágy vízben erősen. Az ún. szappanpróbán alapszik a Boutronoudet-próba.
A különböző halfajok tartására általában megfelelnek a közepes keménységű vizek, sőt szaporításuk is eredményesen megoldható 8-12 nk°-os vízben. Vannak azonban kimondottan lágy vizet kedvelő és csak abban szaporítható halfajok. Néhány díszhalunkat kizárólag nagyon kemény vízben lehet tartani és eredményesen tenyészteni (Telma-therina ladigesi).

Az akvárium vizének főbb fizikai és kémiai sajátosságai

Az akvárium vizének főbb fizikai és kémiai sajátosságai

Élettani szempontból a halak számára legfontosabb környezeti tényező a víz. Az akvárium vizének számos fizikai és kémiai tulajdonságának kell meglennie ahhoz, hogy halaink számára megfeleljen. A fizikai sajátosságok közül a legfontosabb a hőmérséklet, a szín, a szag és az oxigéntartalom. A kémiai sajátosságok közül élettanilag leglényegesebb a víz oldottsó-tartalma (keménysége) és kémhatása (pH-értéke).

A víz hőmérséklete

Minden halfaj tartásához és tenyésztéséhez meghatározott vízhőmérséklet szükséges. Általánosságban a hideg vízi halak 5-24 °C közötti vízhőmérsékleten tarthatók; a trópusi fajok pedig 18-30 °C közötti vízhőmérsékletet igényelnek. Ezek a szélső határok. Ezen belül a halfajok optimális vízhőfokigénye más és más, erre az egyes fajok ismertetése alkalmával kitérünk. Az akvárium vizének hőmérséklete ki van téve napi ingadozásoknak. Az volna a legtermészetszerűbb, ha éjjel 2-3 °C-kal alacsonyabbra süllyedne a vízhőmérséklet, mint nappal, ezzel megközelítőleg utánozná a szabad vizek napi hőingadozását. Az ilyen jellegű hőingadozás az akváriumban főleg a teremfűtés intenzitásában mutatkozó éjjel-nappali különbségeket tükrözi akkor, ha fix hő- értékű fűtőtesttel éjjel-nappal fűtünk. Az elterjedt bimetallos hőszabályzók használatával a napi hőingadozás nem hozható létre.
Fontos, hogy az akvárium egyes vízrétegei között a hőmérséklet különbség ne legyen több 1 °C-nál. A mesterséges szellőztetés fontos szerepet játszik az akvárium vízrétegeinek keverésével, ezáltal a medencén belül nem jöhetnek létre „hőlépcsők". A medencék vizének hőfokát ajánlatos napjában legalább egyszer hőmérővel ellenőrizni, vagy minden különböző szintben elhelyezett és különböző nagyságú medencében állandó hőmérőt tartani.

Főbb biológiai és kémiai jelenségek az akváriumban

Főbb biológiai és kémiai jelenségek az akváriumban

Növény és hal kapcsolata az akváriumban

Az élőlények a légzés során oxigént használnak fel, és szén-dioxidot bocsátanak ki. A legtöbb víziállat és -növény csak a vízben oldott oxigént tudja hasznosítani.
A vízinövények asszimilációjuk során a vízben oldott szén-dioxidot zöld színtestjeik (klorofill) segítségével és fényenergia felhasználásával saját szervezetük bonyolult felépítésű anyagaivá képesek átalakítani. Az asszimilációnak nevezett folyamat során a növények a szervetlen szén-dioxidot alakítják át összetett szerves vegyületekké, zsírrá, keményítővé, fehérjévé, miközben oxigént szabadítanak fel, amelyet az asszimiláció „melléktermékének" tekinthetünk. Az így felszabaduló oxigént azután mind a halak, mind pedig a növények és a különböző mikroorganizmusok légzésükhöz használják fel. A kellően megvilágított növény jóval több oxigént fejleszt asszimilációja során, mint amennyit önmaga a légzés alkalmával felhasznál.
A röviden vázolt növény-hal gázcsereviszony alapján az akvarista feladata, hogy gondoskodjon az akvárium vízi szervezeteinek zavartalan gázcsereegyensúlyáról.
Az első fontos feltétel a kellő fény, mely nélkül a növények asszimilálási folyamatai gátoltak. Ha a medence nem kap napi 10-12 órán át természetes, kellő erősségű megvilágítást, akkor azt mesterséges fénnyel kell pótolni. A mesterséges fénnyel a növények napi asszimilációs tevékenysége szabályozható. Így nem vagyunk kitéve a borult időben, ősszel, valamint télen sokszor bekövetkező hirtelen halpusztulásnak, amit az okoz, hogy a növények, fény hiányában csak lélegeznek, és ezzel csökkentik a halak számára felvehető oxigénmennyiséget. A halak számára felhasználható oldott oxigén mennyiségét a különbözőbomlási folyamatok során rendkívül gyorsan szaporodó apró egysejtűek nagymértékben csökkentik, olyannyira, hogy az hirtelen halpusztulást is okozhat. Ezért az akváriumból haladéktalanul el kell távolítani az esetleges táplálékmaradványokat, az elhalt növényi részeket, valamint az elhullott halakat. A szerves anyagok bomlása során erősen mérgező kén-hidrogén-gáz (H2S) is keletkezik. Ez önmagában - oxigénhiány nélkül is- a halak pusztulását okozhatja.
Az akváriumba telepített halak száma és a növényzet meghatározott arányban álljon egymással. Ha a növényzet túl ritka, csak csekély mennyiségű oxigént képes fejleszteni, és a felhalmozódó légzéstermékeket, a szén-dioxidot, nem képes feldolgozni. Ha túl sok a növény -erős világítás hatására -, oxigéntúltelítettség keletkezhet, ami a különösen fiatal halakra veszélyes, ún. légbuborék-betegség okozója is lehet. Sötétben vagy éjjel a túl sok növény légzése során pedig oxigénhiány és túlzott CO2-telítettség alakulhat ki.
Talán a legsúlyosabb hibákat és a keserű tapasztalatok legtöbbjét az okozza, hogy űrtartalmához képest túl sok halat telepítünk be egy-egy akváriumba. A túlnépesítés — optimális vízinövény-sűrűséget és faji összetételt feltételezve is — súlyos következményekkel jár. Igaz ugyan, hogy az egy-egy halra számolandó vízmennyiség csak irányszámként fogadható el, de ha ezeket megtartjuk, elkerüljük a durva hibákat, és megóvjuk halainkat ezek következményeitől.
Az egyes halfajok víztérfogatigénye különböző, oxigénigényük az anyagcsere-intenzitás függvénye, ez pedig elsősorban a víz hőmérsékletétől függ. Azonos testnagyság, és azonos vízhőfokon tartott halfajok között is jelentős különbségek tapasztalhatók. Természetesen nagyobb testű halaknak több, kisebbeknek kevesebb víztérfogat szükséges. A víztérfogatigényt erősen befolyásolja, hogy mesterséges szellőztetéssel vagy anélkül üzemel-e az akvárium.
E tényezők figyelembevételével néhány faj és fajcsoport minimális víztérfogatigényét az 1. táblázatban foglaltuk össze.

Az akvárium világítóberendezése

Az akvárium világítóberendezése

Még egy igen fontos felszerelési tárgyat, berendezést, a világítást, a világítótesteket kell megemlítenünk. Akváriumunk kis életközösségében igen fontos, komoly jelentőséggel bír a megvilágítás.
Vízinövényeink élete, fejlődése függ a fénytől. Az akváriumokban tartott vízinövények fényigénye igen eltérő, mert ezek is, mint halaink, szubtrópusi és trópusi eredetűek.
Trópusokon a nappal és az éjszaka 10-12 órás ritmusban változik, és ezek a növények kevesebb fénnyel is beérik. A szubtrópusokon vagy a mediterrán övezetben a növények 14-16 órás megvilágítást kapnak, ezért több, erősebb fényt igényelnek. Kevesen tudják, hogy az akvárium kristálytiszta vizének is igen erős szűrő, fényelnyelő hatása van, a ráeső fény 30-40 %-át, míg a tőzeges víz a fény 70 %-át is elnyeli.
A megvilágítást, fényforrásaink erősségét ennek figyelembevételével kell megválasztanunk.
A trópusi eredetű vízinövényeink világos, nagy ablakú szobában, ablak közelében, ha közvetlen napfény nem is éri az akváriumot, nyári időszakban elegendő, ha 100-250 lux fényt kapnak. Ezt pótolni csak borús vagy téli időben szükséges.
Természetesen ott, ahol a fényviszonyok nem ilyenek, a hiányzó fénymennyiséget műfénnyel, megvilágítással pótolni kell.
A növények fejlődéséhez a fény sárga és vörös színtartományának sugarai szükségesek. Ezért ha a megvilágítást fénycsővel pótoljuk, az F 29 fénycsövet ajánljuk. Ha az akvárium mérete több, párhuzamosan elhelyezett fénycsövet igényel, azok ne azonos színtartományból legyenek. Különbözőekkel (F-2 és F-7) sokkal jobb hatást, eredményt tudunk elérni. Ha égővel világítjuk meg akváriumunkat, úgy jobb, ha több kisebb villanyégőt használunk elosztva az akvárium fölött.
A fénycső armatúrája, tartóburka mindig fényes alumíniumlemezből készüljön, mert ez fokozza a fényhatást. Az armatúra alakját úgy kell megválasztani, hogy a fény az egész akváriumra egyenletesen elosztva vetődjön, ezzel elősegítjük a növények egyenletes fejlődését. A fényforrást, a fénycső armatúráját közel a fedőüveghez helyezzük el úgy, hogy előre fény ne szivárogjon ki, mert a szembe világító fény zavaró hatású, erősen csökkenti azt a vizuális élményt, melyet a szépen megvilágított akvárium nyújt.

A fűtés, a hőszabályozás eszközei1

Szűrők, filtrálók

Az akvarisztikában használatos szűrők (filtrálók) többfélék lehetnek. Elhelyezésük szerint belső és külső szűrőről beszélünk. A belső szűrők is lehetnek beépített talaj- vagy behelyezett szűrők. Az akvaristák igen sok megoldást ismernek, ezek közül az egyik legjobb típust a 2. ábra mutatja be. A talajba helyezett harangot 3-4 mm szemnagyságú kvarckaviccsal vagy bazaltzúzalékkal vesszük körül, és erre terítjük az apró szemű, mosott kvarchomokot. A haranghoz csatlakozó üvegszár lényeges része a levegőt bevezető cső feletti kis gömbrész. Az itt áthaladó levegő széles buborékká válik, ami növeli a talajszűrő hatását.
A talajban elhelyezett harang feladata bő vízgyűjtés, vízellátás, ennek következtében jó szűrőhatás. Ezért jobb ez a típus a sima, hajlított vagy a V alakú és más talajszűrőknél.
A behelyezett szűrők közül kettőt kívánunk ismertetni; mindkettőnek előnye, hogy kivehető, könnyen tisztítható. A talajba épített szűrők csak úgy tisztíthatók, hogy a szűrés következtében szennyezett talajt gumicsővel leszívjuk és kimosás után visszaterítjük. Az egyik szűrő azonos az ismertetett talajszűrővel, csak műanyag dobozba van beépítve, melynek teteje sűrűn lyukasztott. A harang fölötti részt nejlonvattával vagy más nejlonanyaggal tölthetjük meg. A lyukakon beszívott lebegő szennyező anyagokat a víz áramlása, a halak mozgása nem tudja ismét szétszórni. A másik, hasonló elv alapján, azonos belső üvegrésszel, egy lehetőleg széles szájú műanyag vagy üvegedénybe van beépítve. A szűrőanyag perlon, homok és kavics, de közbeiktatva tőzeg, aktív szén vagy vízlágyító műgyanta is lehet.
Még egy szűrőről kell megemlékeznünk, mely különösen alkalmas igen apró, lebegő szennyeződés leszűrésére. Lényege egy nagy műanyag szivacs, melynek közepébe van beeresztve a filtráló és levegőcső. Tisztítása egyszerű: vízben kimossuk a szivacsot.
A szűrők másik típuscsoportja: a külső szűrők. Lényegük két egymás mellett levő edény, az akvárium és a szűrő tartálya. A közlekedőedények törvénye alapján az akvárium fenekét megközelítő átemelő cső a szűrőanyagra emeli az akvárium piszkos vizét. Innen a víz a szűrőanyagokon átszivárog a tartály aljára. A széles, kútnak nevezett üvegcsőből ismét levegő emeli vissza az akváriumba. Szűrőink akkor működnek jól, ha 1 liter levegő legalább 3 liter akváriumvizet hajt át a szűrőn. A szűrőberendezések megválasztásánál figyelemmel kell lennünk arra, hogy milyen akvárium vizét akarjuk szűrni. Olyan akváriumban például, ahol kis ivadékhalakat tartunk, nem használhatjuk a külső szűrőt, mert a vízzel együtt az ivadékhalakat is kiemeli. Ilyen medencében csak belső, talaj- vagy szivacsszűrőt ajánlunk. Nagy halak akváriumához a behelyezett vagy külső szűrő a célravezetőbb. A behelyezett szűrőhöz hasonlóan a külső szűrő is igen jól használható speciális szűrésekre.
Egyre elterjedtebb az akvárium mechanikus, motoros szűrése, szellőztetéstől függetlenül. Majdnem mindet európai országban van ilyen szűrőket gyártó cég, de igen sok fajta érkezik a Távol-Keletről is. Ezek a szűrők csak pár watt fogyasztásúak, így pl . a Laso Mini 175 liter óránként: szűrésére 2 wattot használ. Egy 50 literes akvárium vizét tehát ez a szűrő háromszor szűri át óránként, a lebegő szennyeződés szinte kizárt.
Ezek a szűrők fűtővel, hőszabályozóval készülnek, de különféle szűrőbetétekkel, gravitációval és különböző légnyomással is ellátottak.

A szellőztetés, az oxigénpótlás eszközei

A szellőztetés, az oxigénpótlás eszközei

Másik igen fontos technikai berendezés a légpumpa vagy szellőztetőgép, mely az akvárium vizének oxigénpótlását, a szűrőberendezés üzemeltetését végzi. Ez a légpumpa egy mágneses tekercs, mely a csengőelv alapján egy kart, annak végén gumimembránt mozgat. A gumimembrán szívó-záró szeleppel ellátott dobot zár le.
A dob kivezető csövéről vezetjük a levegőt az akváriumunkhoz. Ezek a szellőztetőgépek is több kivitelben készülnek: zárt, nyitott, egy- és kétdobos kivi-tejben. Sajnos a szelepek vagy a membrán meghibásodása elég gyakori, ezért ha valaki maga megjavítani nem tudja, ajánlatos tartalék gépről gondoskodni. A zavarok egyik fő oka, hogy a gép szennyezett levegőt szív be, és a por eltömíti a szelepeket. Ennek elkerülésére és az üzemzaj csökkentése érdekében - ha más megoldás nincs - egy 5 literes uborkásüvegben függesszük vagy laticelpárnára helyezzük gépünket.
Az üveg száját nagy dugóval zárjuk le. A dugón fúrjunk két kis és egy szélesebb lyukat. Az egyik kis lyukon vezetjük be az áramot, a másikon a légvezetéket hozzuk ki, ügyelve, hogy mellettük légrés ne keletkezzen. A szélesebb lyukba erősen összenyomott vattadugót tegyünk, ez kiszűri a port. A szűrődugót szennyeződésének megfelelően cserélni kell. Az üveget, melyben szellőztetőgépünk van, lehetőleg magasan helyezzük el, hogy áramszünet esetén a víz ne folyhasson vissza a légvezetéken. Ajánlatos a szellőztetőgép után egy légelosztó tartályt beiktatni. A gépből a levegő így csak rövid úton kényszerül erős ellenállást leküzdeni. A légelosztó dobozból már több vezetéken vihetjük a levegőt, és ezzel lényegesen megjavítottuk a gép teljesítményét.
A levegő egy részét a porlasztóhoz vezetjük. Ez lehet bambusznádból, valódi vagy műszivacsból, habüvegből vagy erre a célra készített, nem oldódó habkőből. A többi levegőt az akvárium vizének szűrésére használjuk fel.

A fűtés, a hőszabályozás eszközei

A fűtés, a hőszabályozás eszközei

Az akvárium vizének állandó hőmérsékleten tartása a legfontosabb feladat. Ezért először az akvárium fűtésével, hőszabályozásával foglalkozunk.
Akváriumi halaink földünk igen távoli, sokszor más égövi tájáról, szubtrópusokról, trópusokról kerültek egy kis, közös életteret alkotó akváriumba. Ezeknek a kis halaknak így más-más a hőigényük, a víz- és fényigényük is. Az akvarisztika kedvelői közül csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy egy akváriumban ilyen szempontok szerint csoportosítsák vagy külön-külön tartsák kedvenc halaikat. Legtöbbjük a kedvező hőmérséklet állandó fenntartásával - és ezt 22-24 °C-ban határozhatjuk meg- közös medencében is tartható.
Nyáron hazánk hőmérsékleti viszonyai mellett a legtöbb esetben nincs szükség az akvárium fűtésére. Hidegebb időben vagy ha a helyiség, ahol akváriumunk van, alacsonyabb hőmérsékletű, a különbséget az optimális értékig elektromos fűtéssel pótolni kell.
Díszhalüzleteinkben olcsó kivitelű és jó minőségű, fix wattértékű, a vizet állandó hőmérsékleten tartó fűtőtesteket árusítanak 5 W-tól. Ezek a fűtőtestek természetesen készülhetnek nagyobb hőértékre is. Lényege egy 3-4 mm vastag üvegcsőre tekercselt ellenálláshuzal, melynek fűtőértékét a huzal anyaga, átmérője, hosszúsága, ellenállása határozza meg. Ezek a fűtőtestek mind a víz alá meríthetők. Egyik továbbfejlesztett típusa ellenőrző égővel ellátott kivitelű. Az égő jelzi az áramkör épségét, tehát a fűtő üzemelését. Ha a vásárolt fűtőnk nem jelzőlámpás, működését vízbe helyezés előtt ellenőriznünk kell. Bekapcsoljuk az áramkörbe, és ha tenyerünk érzi, hogy melegszik, azonnal kapcsoljuk ki, mert védőüvegcsöve nem hőálló és könnyen elreped. Csak teljes kihűlés után tegyük vízbe, és kapcsoljuk be fűtésre.
Nyáron, ha már üzemeltetésükre nincs szükség, hagyjuk az akváriumban vagy ha zavar, útban van, vegyük ki, és egy üveg vízbe merítve, oly módon tegyük el újabb üzemelésig, hogy elzáró gumidugó része víz alatt legyen. Ez azért fontos, mert vízben a záró gumidugó megdagad, nyáron az akváriumon kívül összeszárad, és ősszel ismét vízbe helyezve könnyen beázik. A fűtőtest sokszor nem ér le az akvárium fenekéig, és ha igen, akkor is a környező vizet jobban felmelegíti. A hőhatás tökéletesebb elosztása érdekében ajánlatos a levegőporlasztót a fűtőtest alatt elhelyezni.
Az állandó, egyenletes hőleadás következtében, melyet fűtőnk biztosít, akváriumunk vize ugyan melegebb lesz, de hőingadozásával követi a helyiség változó hőmérsékletét. 2-3 °C hőingadozás nem káros, ezt halaink a természetben is megszokták, így ellenállóbbak maradnak a betegségekkel szemben. Az ennél nagyobb hőingadozás már nem kívánatos, ezért szükséges a hőszabályozó készülék beszerzése, beiktatása.
A hőszabályzókat is sima és jelzőlámpás kivitelben készítik, és hozzák forgalomba. Áruk nem nagy, így árammegtakarítással, mely használatukkal elérhető, a befektetés értéke hamar megtérül. Lényegük egy ezüstérintkezővel ellátott bimetall (két fém - összepréselve), mellyel szemben egy fix, de csavarral állítható ezüstpólus van. A bimetall hő hatására elhajlik a fix pólustól, és az áramkör megszakad.
Ha a környező közeg- az akvárium vize - hűl, visszahajolva ismét zárja az áramkört, és a rákötött fűtő vagy fűtők üzemelni, melegíteni kezdenek. Több medence fűtését is kapcsolhatja egy hőszabályozó, ha a medencék egyenlő nagyok, vagy ha a fűtők az akváriumokhoz méretezettek. A hőszabályozóval a fűtés tetszés szerinti hőmérsékletre beállítható. Helyes a fűtő teljesítőértékét úgy megválasztani, hogy a bimetall beragadása esetén se fűtse túl az akvárium vizét. A forgalomba kerülő hő-szabályzók nem mind víz-, illetve párabiztosak, ezért úgy helyezzük el őket, hogy a felső szélük az akvárium fedőüvegje fölött legyen.
Egy hő-szabályzóra 50-100 W a maximális fogyasztás. Ha a fogyasztás nagyobb, az érintkezők összeégnek, és ez könnyen túlfűtést, halaink pusztulását okozhatja. Nagyobb terhelést bíró, relés, kontakt hőmérős kőszabályzók sajnos még nincsenek kereskedelmi forgalomban, illetve költségesek az előzőkhöz viszonyítva.
A víz hőmérsékletének mérésére külön akvárium-hőmérő készül, súlyozott úszóval ellátott, tapadógumis és talajba szúrható kivitelben. Bármilyennel rendelkezünk, a hőmérőt a fűtőtől távol, lehetőleg talaj-közelben helyezzük el, hogy az átlagos hőmérsékletet kapjuk.
A víz hőmérséklete - ha nincs megfelelő vízmozgás - még egy kis medencében is 3-4 °C különbséget érhet el a talaj és a vízszint között.

Az akvarisztika legfontosabb technikai segédeszközei

Az akvarisztika legfontosabb technikai segédeszközei

Az akvarisztikában elért eredmények nagy részben -a biológiai megismerésen túl - azoknak a technikai felszereléseknek köszönhetők, melyek lehetővé teszik a víz állandó hőmérsékleten, tisztán és Oxigén-dúsan tartását, megfelelő megvilágítását. Ezek a technikai berendezések segítik az akvaristákat, hogy a természetet a legjobban megközelítő körülmények folyamatosan, állandó jelenlét, ellenőrzés nélkül is fenntarthatók legyenek

Az elmúlt években rohamosan fejlődtek az akvárium technikai felszerelései. Természetesen sok új felszerelési, technikai eszköz nem mindig a jobb megoldást vagy a célszerűséget, de a nyugati piacon gyakran csak az üzlet céljait szolgálja. A nyugati akvarista folyóiratok hirdetésrovata állandóan új felszerelési tárgyakat kínál minden területen. Az automata világításkapcsoló feszültségcsökkentéssel, hogy a fény lassan aludjon ki, az automata etető, mely időre és mennyiségre adagolja az eleséget, mind-mind kapható.
Az akvárium tulajdonosának csak a villanyszámla kifizetése marad, de ez a szórakozás messze van a mi kedvtelésről alkotott fogalmainktól. Ezért csak azokkal a technikai eszközökkel és felszerelésekkel kívánunk röviden foglalkozni, melyek nálunk is beszerezhetők vagy otthon, házilag könnyen elkészíthetők. Természetesen nem ismertetjük a régi, már korszerűtlen megoldásokat sem.

Az akvárium berendezése és gondozása

Az akvárium berendezése és gondozása

Háromnegyed évszázad telt el azóta, hogy a századforduló idején az akkori kornak megfelelő formák és keretek között hazánkban is megjelentek az első, kezdetleges haltartó edények, akváriumok. Azóta természetesen az akvarisztikában is hatalmas fejlődés ment végbe. E fejlődés alapja a természettudományi, főként a biológiai ismeretek elsajátítása, elterjedése. A kezdetleges üvegedényt évek múltán fölváltotta a korszerű akvárium, melyben az akvarista a benne tartott halaknak, növényeknek eredeti hazájukhoz hasonló életkörülményeket igyekszik megteremteni.

Ma már minden szaküzletben készen árusítják a kisebb méretű akváriumokat, de rendelésre tetszés szerinti méretben és formában is készíthetők. Az akvárium legelterjedtebb formája a téglalap alapú, fémvázas akvárium és a szilikonkaucsuk alapanyagú ragasztóval készített üvegakvárium.
A fémvázas akváriumok vasanyagának erősségét természetszerűen az akvárium nagysága határozza meg. Kisméretűekhez egészen gyenge vaslemez is megfelel.
Figyelembe kell venni minden körülmények között a szükséges vastagság és az esztétikai igény összhangját. Kis akvárium ne készüljön vastag, ezért durvának tűnő, nagy akvárium pedig vékony, ezért a műszaki tartósságot nem biztosító gyenge anyagból. Kisebb, 60- 70 literes akvárium készítéséhez elegendő a 20/20 mm, 250 literig a 30/30 mm méretű, az ennél nagyobbakhoz a 40/40 mm vagy ennél] erősebb szögvas.
Az akvárium készítése előtt el kell dönteni, hogy felső szélén a szögvas kifelé vagy befelé forduljon: a kisebb medencéknél ez esetleg laposvassal helyettesíthető. A szögvas kifelé fordítása mellett szól a könnyebb kezelhetőség és a rozsdásodás elkerülése. Sokan a befelé fordított felső élvas és a ráhegesztett vagy szerelt üvegtartó mellett döntenek, mert az akvárium így simább vonalat ad.
A vasak összeerősítése minden esetben tökéletesen sima legyen, mert a kiálló fém a gitten keresztül a berendezett és feltöltött akváriumban keletkezett erős nyomás hatására az üveg pattanását idézheti elő. A szépen eldolgozott, lereszelt, rozsdátlanított keretet először rozsdagátló míniummal, vasoxiddal vagy más hasonló célt szolgáló készítménnyel gondosan le kell festeni. Ez azért fontos, mert a vízzel telt akváriumban keletkezett nagy páratartalom, az állandó nedvesség, az esetleges szivárgás megtalál minden szabad helyet, és akváriumunk vasváza hamar rozsdásodni kezd. Ha a belső oldalon fellépő rozsda vastagodik, az biztosan üvegtöréshez vezet.

Ha az elmondottak szerint elkészítettük az akvárium vasvázát, következik a beüvegezés. Mindig ügyeljünk, hogy a beüvegezéshez csak hibátlan, buborék- és karcolásmentes üveget használjunk és természetesen simát, hogy ne okozzon torzítást. Az üveg vastagságát - a vashoz hasonlóan - az akvárium nagysága szabja meg. Figyelembe kell venni elsődlegesen a vízoszlop magasságát, mint az egyik legfontosabb tényezőt. Kis akváriumhoz, 50 liter űrtartalomig a 3 mm-es, 50-100 literig a 4-5 mm-es, nagyobbakhoz a 6 mm-es vagy esetleg ennél erősebb üveg ajánlható. Az üveg vastagságának túlméretezése bajt nem okozhat, a takarékosság itt könnyen ráfizetéssel jár.
Az üvegek berakásához jól eldolgozott míniumos gittet használunk. A gitt ne legyen túl kemény, hígításához sűrű lenolajkencét (sohasem ásványi olajat), ha híg, keményítéséhez hegyikrétát használhatunk. Ha a gittet jól átgyúrtuk, hosszú, egyenlő vastagságú hurkákat készítünk belőle. A hurkákat erősen benyomkodjuk az oldalak élsarkaiba. Először helyezzük be a fenéküveget. Az egész felületre tenyérrel egyenletes nyomást gyakorolva nyomkodjuk, dörzsöljük, míg a gitt az üveg és a vasváz között légbuborékmentesen helyezkedik el. A fölösleges, kitüremlett gittet a váz szélénél merőlegesen tartott késsel levágjuk. Igen fontos, hogy a gitt legalább olyan vastagon maradjon az üveg és a váz között, mint amilyen vastag az üveg. A fenéküveg berakását hasonló módon a medence két nagy oldalának üvegezése, majd végül, szinte ezeket kimerevítve, a két kisebbik oldal beüvegezése követi. A gittet mindenütt levágjuk, tökéletesen elsimítjuk. Ajánlatos ezután az akváriumot pár napig feltöltés nélkül állni hagyni, hogy a gitt kicsit megkeményedjen. Friss, puha gittelés után az azonnal feltöltött akvárium ugyan nem folyik, de ha a vizet egyszer leeresztjük, az üveg meglazul és könnyen folyni kezd.
Az üvegek megtisztításával szintén várjunk néhány napot. Ügyelni kell, hogy a külső és belső oldalon egyenlő nyomással, vizes újságpapírral, vigyázva távolítsuk el a szennyeződéseket, óvatosan, hogy az üveg meg ne mozduljon, ne váljon el a gittől, ne keletkezzen légbuborék. Pár nap szikkadás után végleges színére festhetjük a vázat és ezzel együtt a gittet is. A festékréteg meggátolja a gitt kiszáradását, hosszú időn keresztül rugalmasan tartja. Legszebb és legpraktikusabb a fekete szín. A fekete szín a legtöbb bútorhoz illik, és jól kiemeli az akvárium üde színeit. Javítása a legkönnyebb.
A ragasztott üvegakváriumnál természetesen más szempontokra kell figyelemmel lenni. A vázas akvárium üvegvastagságának méretei itt már nem megfelelőek. A fémváz merevítését, tartását ebben az esetben az üveglapok vastagságával kell pótolni. A kötést, a tartást az éleken elhelyezett, rugalmasságát évtizedekig megőrző ragasztóanyag adja. Az üveget itt is a már ismert szempontok szerint kell kiválasztani, ha lehetséges, még jobban ügyelve hibátlan voltára. A fémvázas akváriumoknál a gitt lezárta a vágási felületek kis egyenetlenségét, a ragasztott akváriumnál ez természetesen nem lehetséges. Ezért a pontos méretű vágás a legfontosabb úgy, hogy az élek is merőlegesek legyenek az üveg lapjára, pattanástól és kagylós töréstől mentesen. A vágási felületet ajánlatos vizes csiszolókővel érdessé tenni, és minden körülmények között tiszta benzinnel, alkohollal vagy más zsíroldó szerrel zsírtalanítani.
A medence ragasztása a fenéküvegre elhelyezett nagy oldalakkal kezdődik. Mindkét üvegélt bekenjük a ragasztóval. A ragasztót nagyobb tubusból, ún. „pisztollyal" nyomjuk ki. Rövid száradás, kötés után az oldalüveget úgy helyezzük a fenéklapra, hogy éle tökéletesen fedje a fenéklap szélét. Az üveg és ragasztó között légbuborék sehol ne maradjon. A nagy oldallapok felhelyezése után a kis oldalakat tesszük be, itt is ügyelve a tökéletes fedésre és az ismertetett szempontokra. A teljes kötés ideje a ragasztóanyag fajtájától függően 12-24 óra. A kinyomódott ragasztót a teljes megkötés után borotvapengével óvatosan levágjuk, hogy az esztétikai hatást ne rontsa. Az üveglapok jó elhelyezése az egyik legfontosabb és legnehezebb része a munkának. Ennek megkönnyítésére sokan fából vagy vasból sablonokat készítenek. Ezek biztosítják a mozdulatlan és merőleges állapotot a teljes megkötésig.
Igen fontos, hogy a kész akváriumot kipróbáljuk, és végleges helyén lehetőleg puha filc-, hungarocell- vagy farostlemezre tegyük, de minden körülmények között teljes felfekvést kell biztosítanunk.
Nagyon sok függ az akvárium elhelyezésétől, hogy méltó dísze legyen lakásunknak, és sok örömet szerezzen a család minden tagjának. Ha lehetőség van rá. fal mellé, illetve úgy helyezzük el, hogy a természetes fény ráessen, de ne állítsuk átvilágító fénybe, ablak elé. Átvilágító fényben halaink színe nem érvényesül, és a fény felé forduló vízinövények leveleinek is csak a fonákját láthatjuk. Halaink ráeső fényben a legszínesebbek, és üde, zöld hajtásaikkal a növények is erre fordulnak. Ha úgy nem tudjuk elhelyezni, hogy természetes, ráeső fényben lássuk, akkor inkább sötétebb helyre tegyük, és a hiányzó fényt mesterséges fénnyel pótoljuk.

Ha sikerült a lakásban kiválasztani a megfelelő helyet, akváriumunkat helyezzük állványra, asztalkára vagy más bútorra, ügyelve, hogy tökéletesen felfeküdjön. Ügyelni kell még arra is, hogy az akvárium ne kerüljön túlságosan magasra, ülve is jól áttekinthető, megfigyelhető legyen. A 70-110 cm közötti magasság a legmegfelelőbb. Ha természetes fény éri a kiválasztott helyet, akváriumunk köré szobanövényeket is helyezhetünk, így kialakíthatjuk minden lakás egyik legszebb díszét: a zöld élősarkot. Növényeink is jól érzik itt magukat, mert az akváriumból párolgó víztől páradúsabb mikroklíma alakul ki. Következő feladat az akvárium betelepítése, a megfelelő környezet megteremtése díszhalaink számára. Első tennivaló a talaj elkészítése. Hosszú éveken keresztül vitatott kérdés volt a föld, tőzeg, homok, kavics használata, szükségessége. A korszerű akváriumban ma már nem használhatunk - még a növények számára sem - agyagos földet, vakondtúrásból származó ásott földet, árterület hordaléktalaját, mert sok bennük a bomló szerves anyag, és ennek jelenléte káros. Az akvárium talajának lehetőleg mészmentes kvarchomokot használunk. Legtöbb növényünk homokban is tökéletesen fejlődik, esetleg egyes igényes fajtáknak tápsót adunk, vagy külön kis üvegedényben bomlásterméktől mentes anyagot használhatunk. Ha mészmentes homokunk nincs, úgy az sósavazással könnyen előállítható. A kimosott homokot üveg-, porcelán- vagy műanyag tálba
helyezzük, és tömény, háztartási sósavat öntünk rá. A sósav hatására a mész erős pezsgés mellett elbomlik. Ha a pezsgés megszűnt, folyó víz alatt sokszor átmossuk, áztatjuk, hogy az akvárium vizében változást ne idézzen elő. Mielőtt az így elkészített, kimosott homokot az akváriumba tennénk, töltsünk bele pár ujjnyi vizet, és így rakjuk be a talajnak szánt homokot. A leszálló homokszemek tömören, légbuborékok nélkül ülepednek le. Ott, ahol később növényeket szándékozunk ültetni, a homok 4-5 cm vastag legyen. Más helyen elég annyi, hogy elfedje az akvárium üvegalját. A hátrész felé emelkedő homokréteg a medencének optikai távlatot ad. A növények koszorúja így takarja a hátsó üveg egy részét, még fokozva azt az érzést, hogy lakásunkba a folyók vagy tavak egy kis részét loptuk be.

A növények megválasztásának célja elsődlegesen nem az élettér (biotóp) kialakítása halainkkal, hanem a természethűség. Ezért kerüljünk el minden mesterkélt tárgyat, búvárt, hajóroncsot, művirágot. A sima, tiszta homok, az üde növényzet, egészséges, színes halaink lenyűgöző látványt nyújtanak. Ha mégis érdekesebbé akarjuk tenni a berendezést, helyezzünk az akváriumba köveket, ágakat, gyökereket, esetleg kókuszdió héját, de ne tengeri kagylók üres házait. Természetesen e dekorációs tárgyak kiválasztásában is arra kell ügyelnünk, hogy oldódó vagy bomló anyagot, mely káros lehet, ne tartalmazzanak. A behelyezett kő legyen kvarc, bazalt vagy más őskőzet, de ne mésztufa, mert fáradságos homok-előkészítő, mészmentesítő munkánk kárba veszne.
Sok trópusi halunk és növényünk nem szereti a meszet (kalciumvegyületeket). Az Amazonas vidékén - ahonnan igen sok halunk származik - ismeretlen a kalciumtartalmú, kemény víz. Van ugyan néhány akváriumban tartott díszhalunk, mely igényli a kemény vizet, de ezeknek is elegendő a csapvizek 15-16°-os keménysége. A megkövesedett faágak, a fiatal barnaszén (lignit) lemezes darabjai áztatás után károsodás nélkül használhatók, hasonlóképpen olyan faágak, gyökérdarabok, melyek életnedvüket elvesztették, teljesen kiszáradtak. Ezeket természetesen hosszú ideig víz alá szorítva áztatni kell, hogy rostjaikat teleszívják vízzel, és ne emelkedjenek a víz felszínére. Igen szépen és jól díszítenek a tőzeglápokból bányászott famaradványok. Ezek kellő tisztítás után azonnal akváriumba helyezhetők. Mivel a tőzeglápokban huminsavat szívnak fel évtizedeken, esetleg -századokon át, az akvárium vizét aranysárgára festik. A víz feltöltéséhez újságpapírral takarjuk le a homokot, és lassan erre folyassuk a 22-24 °C hőmérsékletű, friss vizet. A városi hálózati víz majd mindenütt tökéletesen megfelel halaink tartásához. Ezeknek a kis állatoknak igen nagy a tűrő-, alkalmazkodóképességük. Ezt a tulajdonságukat évezredeken keresztül szerezték meg, mert a nagy csapadékmennyiség a szabad természetben is nagy változást idéz elő minden tekintetben a szabad vizeken. Természetesen helyi kutak, vasas, kénes vizek helyett jobb, ha csapadékvizet gyűjtünk. Vigyázni kell a városi vízhálózatok erősen klórozott vizével is.
A vízből a klórgáz pár órás erős szellőztetés és szűrés után eltávozik, és néhány nap múlva alkalmas lesz halaink számára. 7ó1 használható a hazai készítésű Klórteszt és a Klórtani, amelyek a klór kimutatására, lekötésére és eltávolítására szolgálnak. A technikai felszereléseket is a talaj behelyezésével egy időben építjük be, szereljük fel. Ha üzembe helyeztük őket, hamar eldől, hogy eddigi munkánk eredményes volt-e. (A technikai berendezésekkel a következő fejezetben foglalkozunk.)

Ezután a vízinövényeket ültetjük be. A betelepített vízinövények néhány nap alatt gyökeret eresztenek, hajtani kezdenek. Amikor a hőmérséklet közel állandó, a víz kristálytiszta, nem opálos vagy megtört, halakkal is benépesíthetjük akváriumunkat. A hőingadozást, ha vizük fokozatosan melegszik vagy lehűl, halaink jól tűrik, de a hirtelen hőmérséklet-változást nem. Minden trópusi halunk nagyon érzékeny a hirtelen hőmérséklet-változásra, ezt sohasem szabad elfelejteni. Ha vásárolunk halakat, csak akkor tehetjük át a szállító vízből az akváriumba, ha a vízhőmérséklet azonosságáról meggyőződtünk. A szállító üveget vagy nejlonzacskót az akváriumba helyezve, a vizeket azonos hőmérsékletre kell hoznunk. Ez természetesen vonatkozik arra is, amikor az egyik akváriumból a másikba rakjuk át a halakat. Ha nagy távolságra szállítjuk a halakat, természetesen a megkívánt hőmérsékleten túlmenően gondoskodni kell a megfelelő oxigénellátásról is. Az ilyen hosszú utakra a halakat fel kell készíteni, és a szabályokat szigorúan meg kell tartani. Szállítás előtt legalább 24 órával már nem szabad etetni. A halak fokozott szén-dioxid-termelése, oxigénfogyasztása, az ürülék könnyen bajt, pusztulást okoz. Vannak altatószerek, melyek a halak életfunkcióit a legalacsonyabbra mérséklik, ezekkel és a víz fölé levegő helyett benyomott, tiszta oxigénnel megsokszorozható a halak száma, és hosszabbítható a szállítás ideje. A nejlonzacskókat gumigyűrűkkel lekötve, hőszigetelő műanyaghab dobozokban télen is hőveszteség nélkül szállíthatjuk.

Amikor akváriumunk lakói szerencsésen megérkeztek és jól érzik magukat, a növények fejlődnek és minden technikai berendezés jól működik, akkor ezt az állapotot még fenn is kell tartani, hogy az akváriumunkban örömünk teljen, és néhány nap után ne változzon ürömmé. Tehát halainkat etetni kell, a növényeknek megfelelő megvilágítást kell adni, a kellő hőmérséklet és az oxigénellátás mellett.
A halak etetésével külön fejezet foglalkozik, de már itt is meg kell említenünk az egyik legfontosabb szabályt: csak annyit adjunk enni halainknak, amennyit azonnal elfogyasztanak. Az el nem fogyasztott eleség előbb-utóbb bomlani kezd, mérgezve az akvárium vizét. Ha fiatal ivadék vagy növendék halaink vannak, akkor kétszer adjunk nekik enni, de mindig megtartva az említett szabályt. Kifejlett állatokat naponta csak egyszer etessük, lehetőleg azonos időpontban. Ha pár napra eltávozunk a lakásból, akkor sem szabad több eleséget adni, mert a kifejlett állatok hetekig is bírják az éhezést, de a megromlott bomlástermékkel telített víz gyors pusztulásukat okozhatja.

A növényeknek a megvilágítás olyan, mint halainknak a táplálék. Sem a túl erős, sem pedig a gyönge megvilágítás nem jó számukra. Az erős megvilágítás - a napfény vagy a műfény - egyaránt előbb-utóbb zöldalgaképződést eredményez. Akváriumunkat tehát árnyékolással védeni kell a közvetlen napfénytől. Műfénnyel pedig csak a szükséges, esetleg hiányzó természetes fényt kell pótolni. Felvetődik a kérdés, hogy mennyi a szükséges fénymennyiség. Erre a kérdésre majdnem lehetetlen feleletet adni, hiszen annyi tényező függvénye. Ilyenek a fényforrás ereje, távolsága, színképösszetétele, a megvilágítás időtartama, de ide kell sorolnunk az akváriumok vizének magasságát és színét is, mint fényszűrő, fényelnyelő tényezőt. Az erősen tőzeges, barna víznek nagy a fényszűrő hatása, és benne annak a fényerőnek sokszorosa is kevés az algaképződéshez, mint amennyi a tiszta, fehér vízben elegendő. Egy-két tanácsot ebben is adhatunk. Vízinövényeink 10--12 órás megvilágításával kell számolnunk. Ablak közelében, ha napfény nem éri akváriumunkat - a téli rövid vagy borús napokat kivéve -, elegendő a világítás. Ha sötét lakásban vagy ablaktól távol tartjuk akváriumunkat, akkor a hagyományos villanyégőkből - a medence teteje felett elosztva - literenként 2 W, fénycsövekből 1 W értéket kell számolni.A gyenge megvilágítás ugyanúgy káros, mert míg az erős fény a zöld-, a kevés a barnaalga képződését indítja meg. Ez a barnaalga, a zöldhöz hasonlóan, belepi növényeinket, és azok pusztulni kezdenek. A helyes fénymennyiség megválasztása, mint látjuk, nem könnyű, de nagyon fontos, hogy akváriumunk élő, fejlődő növényzetű, szép dísze maradjon lakásunknak.
Az akváriumban, bármilyen tökéletesen működjenek a technikai berendezések, a szűrők, előbb-utóbb szennyeződés keletkezik a talajon.
A halak, a csigák ürüléke, elpusztuló növényrészek halmozódnak össze a mélyebb pontokon vagy a vízmozgástól védett helyeken. Ezért természetesen az akváriumot tisztítani kell.
A legjobb tisztítóeszköz a gumicső végére húzott kisméretű üveg- vagy műanyag tölcsér. A gumicsövet megszívjuk, és a tölcsérrel a talaj felett haladunk. A könnyű fajsúlyú üledéket így kiszippantjuk az akváriumból, a homokot a tölcsér kiszélesedő szája pedig nem emeli fel, a növények leveleit nem tépi meg. Ezt az alkalmat használjuk fel az üvegfalak belső tisztítására, az üvegre telepedett algák, szennyeződések eltávolítására. Erre a célra a legjobb egy maroknyi háztartási vatta. A vattát egy vödör vízben megnedvesítjük, és szorosra hajtogatjuk. Ezzel szépen sorra töröljük az üvegfalakat, közben a vattát csap alatt többször jól kimossuk. A vattával letakarított alga, üledék így nem kerül be a vízbe.  

Borotvapengés algakaparót csak ott vegyünk igénybe, ahol vattával nem tudjuk letörölni az üveget. Az algakaparó pengéje, úgyszintén a homok - mellyel sokan tisztítani akarják az üveget - azt könnyen megkarcolja, csúnyává teszi.
Az üledékkel eltávolított vizet ne töltsük vissza. Helyette és a párolgás pótlására lehetőleg a medence vizénél lágyabb, friss, bomlástermékmentes, azonos hőmérsékletű vizet töltsünk. Állandó vízfelfrissítés révén akváriumunk vize mentes marad a bomlásterméktől.
Az „öreg víz, jó víz" mondás már köztudottan téves, és vannak halak, melyek rendszeresen igénylik a vízcserét.
Az így gondozott akvárium hosszú éveken keresztül minden nagyobb munka nélkül örömet szerez majd tulajdonosának.

KISTAVAS HALTERMELÉS DÍSZTAVI ÉS ÉLELMEZÉSI CÉLRA I.

KIS-TAVAS HALTERMELÉS DÍSZTAVI ÉS ÉLELMEZÉSI CÉLRA I.

(Hazai szerzőktől, hazai lehetőségekhez és hazai pénztárcákhoz)

Bemutatás

Napjainkban egyre gyakoribb látvány a több milliót érő házak parkosított kertjeit díszítő kisebb-nagyobb dísztó. Ez a divathullám jó piacot teremt a kerti dísztő-építőknek és a díszhalárusoknak. Sajnos, a legtöbb tó ezek közül a nyár közepére bezöldül, majd el-békanyálasodik, és gyakran a víz felszínén úszkáló, rothadó halak tetemével rontja a kert összképét. Ekkor sokan inkább betemetik a kiásott gödröt, lemondva arról, hogy egy kis természetet varázsoljanak gyakran kopár kertjeikbe.Ennek természetesen nem így kéne lennie, egy kis szaktudással és odafigyeléssel meg lehetne örizni ezt a üde kis színfoltot.

Sokan nem is tudják, hogy a kis tavak kialakítása és a bennük való haltermelés akár házilag is, egyszerűen és olcsón megvalósítható. Igaz, ezekben a minimális befektetést igénylő, saját kezüleg kialakított, fillérekbe kerülő rendszerekben intenzív,milliókat hozó haltermelést nem lehet folytatni, de az esztétikusan berendezett tavacskák egy kis "természetet" varázsolhatnak a kertekbe. A befektetett munkát és energiát azért bőven visszatéríthetik, és nem utolsó sorban kellemes kikapcsolódást jelenthet ez a természetközeli foglalatosság. Míg a milliós tételekben előállított díszhalak piaca gyakran pang, a minőségi, mutatós halak néhány ezres tételben bármikor eladhatók. A nagyobb (100 m2-tõl egy hektárig terjedő) tavakban akár egy vagy több család halfogyasztási igényét (40-1500 kg hal) is fedezni lehet háztáji körülmények között, mégpedig olcsón előállított, jó minőségű változatos (pl. ponty, keszegfélék, süllő) halhús biztosításával. Ezek a tavak betölthetik a kerti dísztó, a saját kis horgásztó és az élő halraktár szerepét is.

A következőkben szeretnék néhány praktikus tanácsot adni azoknak, akik megpróbálkoznának a kisüzemi, kis-tavas halelőállítással és termeléssel.

A tavak kialakítása és felépítése

Általánosságban elmondható, hogy 10 m2-nél kisebb és fél méternél sekélyebb tavakat nem érdemes építeni. A nagyobbvíztömeg ún. pufferkapacitással rendelkezik, azaz képes a hirtelen idõjárási (pl. felmelegedés) és ökológiai változásokat (pl.vízvirágzás) ellensúlyozni, kiegyenlíteni. A másik fontos összetevõ, hogy egy-egy vízterület fél-, egyméteres vízmélység eseténképes a leghatékonyabban termelni, vagyis a halak számára szükséges táplálékot megteremteni. A táplálékbázist részbennövények (egysejtû moszatok, hínár, nád), részben pedig kisebb-nagyobb állati szervezetek (zooplankton, férgek, puhatestûek,rovarok) képezik. A víz tömegét növelhetjük, ha az egyik oldalán 1,5-2 méteres mélységet alakítunk ki, majd lépcsõzetesen 0,5m-ig emeljük a vízszintet. A mélyebb területet érdemes körülültetett fákkal részlegesen beárnyékolni. Szintén kedvezõ hatású atóparti munkákat és a lehalászást nem zavaró nádas ültetése.

Egy friss, illetve új tó egészséges működését természetesen meg kell alapozni, amely áll a trágyázásból (m3-ként egy kilogramm szarvasmarha, juhtrágya) és egy közeli természetes vízből származó vízi szervezetek beoltásából (planktonhálóval vagy egyhosszú, öblös, női harisnyából készített hálóval zoo- és fitoplankton gyűjtünk, majd telepítünk a tóba). A növényzetről sem szabad megfeledkezni. Néhány szál mutatósabb hínár és nádtégla behelyezésével már elérhető a kívánt hatás. 2-3 hétvárakozási, illetve pihentetési idő után már elkezdhetjük a haltelepítést.

A vízzáró réteg kialakítása történhet fóliával (0,5-1 mm-es ún. tófólia), betonréteggel (10-15 cm vastag, rácshálóval erősített betonréteg), agyagréteg (20-25cm) behordásával és tömörítésével, illetve egyéb anyagokkal (pl. bentonit-paplan). Rugalmas vízzáró rétegek (pl. fólia) esetén érdemes a tavat télen feltöltve hagyni, és a halakat helyben átteleltetni. Ezek az anyagok képesek a jég nyomásához alkalmazkodni, míg szárazon megfagyva törékennyé válnak. Ezzel szemben kemény vízzáró rétegek(pl. beton) esetén télen a tavakat szárazra kell állítani.A vízellátás a legegyszerűbben a talajvízszint alá történő föld kimélyítésével oldható meg. Hátránya az így kialakított tavaknak,hogy aszályos időszakban szárazra kerülhetnek a halak, illetve az őszi lehalászáskor szükséges vízleeresztés nem valósítható meg. Teljes vízzáró réteg esetén a vizet kívülrõl kell a tavakba bejuttatni. Ez háztáji körülmények között a közelben levő lakóház ereszcsatornáinak egyesítésével és tóba vezetésével oldható meg. Egy tó ilyen típusú vízellátásához a felszínét legalább háromszorosan meghaladó vízfelfogó felület szükséges. Ez a módszer egyszerűen kivitelezhető és legnagyobb előnye, hogy az esetleges talajvízszennyezések nem károsítják a vízminőséget. A másik, kissé drágább módszer a kerti kutakból való szivattyús vízellátás. Teljesen szigetelt tavak esetén a tó víztömegének egyharmadával lehet számolni párolgási veszteségként. A kútvizes módszernél nagyon kell vigyázni a talajvíz szennyeződéseire, a vízminőség megtartására. Háztáji körülmények között a közelben levő emésztőgödör okozhat komoly problémákat (pl. mosószer-bemosódások, magas nitrit-nitráttartalom). A sekély eredetű forrásokból, illetve a patakokból történő vízellátásnál is hasonló problémák jelentkezhetnek. A víz egyensúlya, illetve a halak táplálkozási kedve és növekedése szempontjából kedvező a folyamatos vízcsere. Erre leginkább a sűrű népesítéseknél és fõleg a nyári-nyár végi időszakokban van szükség.

Haltelepítés és takarmányozás

Figyelemmel kell lenni arra, hogy minél több és minél nagyobb súlyú halat telepítünk, annál inkább eltávolodunk a természetesállapotoktól, egyre labilissá válik a tó, tehát egyre komolyabb szakértelmet és gondoskodást igényel. A problémák a kisebbtavakban (0,5 hektárig) a fél kilogramm hal/m3-t meghaladó telepítési sûrûség esetén jelentkeznek élesen. A dísztavak amellett,hogy esztétikus látványt nyújtanak, alkalmasak lehetnek a nagyobb testû tenyészállományok tartására is. Ebbõl a szempontbólkülönbséget kell tenni az egyes tótípusok között. A szaporító és ivadéknevelõ tavak kialakítása kisebb/nagyobbmódosításokkal alapvetõen megegyezik az elõzõekben leírtakkal. Az eltéréseket "A díszhalak szaporítása és ivadéknevelése"címszó alatt foglalom össze.A telepíthetõ halfajok közül elsõsorban az e célra kitenyésztett kínai aranyhal és a japán színes vagy koiponty jöhet számításba.Ezek a fajok jól bírják hazánk klimatikus viszonyait, gyorsan nõnek és könnyen szaporíthatók. Látványos szín- ésformagazdagságuk miatt a legkeresettebb dísztavi halakká léptek elõ. A kerti tavakba inkább a kevésbé kényes, "csak"színmutáns (fehér, vörös és aranyszínû) halak ajánlhatók, amelyek extenzív tartása, takarmányozása és szaporítása is könnyenmegoldható, és minimális szakértelmet igényel.A halak takarmányozása a jól elõkészített, nem iparszerûen intenzív termelõtóban csak az ún. kiegészítõ etetésbõl áll. Az akedvezõ, ha a halak táplálékuk legalább 40%-át természetes tápanyagokból fedezni tudják, és a megmaradó részt biztosítjukmesterséges takarmányozással.

A tóépítés költség oldala (10 m2-es tónagyság esetén):

- Kiásás:saját erő (ingyenes), markológépes (óradíj)
- Vízzáró réteg kialakítása: fóliával (vásárlás - néhány ezer forint), agyaggal (hozása, tömörítése önerőből - ingyenes),
speciális záróréteggel (Bentonit-paplan - több tízezer Ft)
- Vízellátás:talajvíz (ingyenes), esővíz felfogása (a csővezeték kiépítése után ingyenes), szivattyúval (villanyáram díja)
- A tavak előkészítése:trágyázás, növényzet telepítése, planktonbeoltás (önerőből - ingyenes)
- Haltelepítés:a kezdeti állomány megvétele (vásárlás - néhány ezer Ft)

Fontos tudnivalók:

A nagyobb termelőtavakra vízhasználati díjat kell fizetni, szükséges bejelenteni az illetékes Vízügyi Hatóságnál, a Környezet- és
Természetvédelmi Hivatalnál és a Halászati Felügyelőségnél.

Aranyhal tenyésztés

KIS-TAVAS HALTERMELÉS DÍSZTAVI ÉS ÉLELMEZÉSI CÉLRA I.

Napjainkban egyre gyakoribb látvány a több milliót érő házak parkosított kertjeit díszítő kisebb-nagyobb dísztó. Ez a divathullám jó piacot teremt a kerti dísztóépítőknek és a díszhalárusoknak. Sajnos, a legtöbb tó ezek közül a nyár közepére bezöldül, majd el-békanyálasodik, és gyakran a víz felszínén úszkáló, rothadó halak tetemével rontja a kert összképét. Ekkor sokan inkább betemetik a kiásott gödröt, lemondva arról, hogy egy kis természetet varázsoljanak gyakran kopár kertjeikbe. Ennek természetesen nem így kéne lennie, egy kis szaktudással és odafigyeléssel meg lehetne őrizni ezt a üde kis színfoltot.

Sokan nem is tudják, hogy a kis tavak kialakítása és a bennük való haltermelés akár házilag is, egyszerűen és olcsón megvalósítható. Igaz, ezekben a minimális befektetést igénylő, saját kezűleg kialakított, fillérekbe kerülő rendszerekben intenzív, milliókat hozó haltermelést nem lehet folytatni, de az esztétikusan berendezett tavacskák egy kis "természetet" varázsolhatnak a kertekbe. A befektetett munkát és energiát azért bőven visszatéríthetik, és nem utolsó sorban kellemes kikapcsolódást jelenthet ez a természetközeli foglalatosság. Míg a milliós tételekben előállított díszhalak piaca gyakran pang, a minőségi, mutatós halak néhány ezres tételben bármikor eladhatók. A nagyobb (100m2-től egy hektárig terjedő) tavakban akár egy vagy több család halfogyasztási igényét (40-1500 kg hal) is fedezni lehet háztáji körülmények között, mégpedig olcsón előállított, jó minőségű,változatos (pl. ponty, keszegfélék, süllő) halhús biztosításával. Ezek a tavak betölthetik a kerti dísztó, a saját kis horgásztó és az élő halraktár szerepét is.

A következőkben szeretnék néhány praktikus tanácsot adni azoknak, akik megpróbálkoznának a kisüzemi, kis-tavas halelőállítással és termeléssel.

*A tavak kialakítása és felépítése*

Általánosságban elmondható, hogy 10 m2-nél kisebb és fél méternél sekélyebb tavakat nem érdemes építeni. A nagyobb víztömeg ún. pufferkapacitással rendelkezik, azaz képes a hirtelen időjárási (pl.
felmelegedés) és ökológiai változásokat (pl.vízvirágzás) ellensúlyozni, kiegyenlíteni. A másik fontos összetevő, hogy egy-egy vízterület fél-egyméteres vízmélység eseténképes a leghatékonyabban termelni, vagyis a halak számára szükséges táplálékot megteremteni. A táplálékbázist részben növények (egysejtű moszatok, hínár, nád), részben pedig kisebb-nagyobb állati szervezetek (zooplankton, férgek,
puhatestűek,rovarok) képezik. A víz tömegét növelhetjük, ha az egyik oldalán 1,5-2 méteres mélységet alakítunk ki, majd lépcsőzetesen 0,5m-ig emeljük a vízszintet. A mélyebb területet érdemes körülültetett fákkal részlegesen beárnyékolni. Szintén kedvező hatású a tóparti munkákat és a lehalászást nem zavaró nádas ültetése.

Egy friss, illetve új tó egészséges működését természetesen meg kell alapozni, amely áll a trágyázásból (m3-ként egy kilogramm szarvasmarha, juhtrágya) és egy közeli természetes vízből származó vízi szervezetek beoltásából (planktonhálóval vagy egyhosszú, öblös, női harisnyából készített hálóval zoo- és fitoplankton gyűjtünk, majd telepítünk a tóba). A növényzetről sem szabad megfeledkezni. Néhány szál mutatósabb hínár és nádtégla behelyezésével már elérhető a kívánt hatás. 2-3 hétvárakozási, illeve pihentetési idő után már elkezdhetjük a haltelepítést.

A vízzáró réteg kialakítása történhet fóliával (0,5-1 mm-es ún. tófólia), betonréteggel (10-15 cm vastag, rácshálóval erősített betonréteg), agyagréteg (20-25cm) behordásával és tömörítésével, illetve egyéb anyagokkal (pl. bentonit-paplan). Rugalmas vízzáró rétegek (pl. fólia) esetén érdemes a tavat télen feltöltve hagyni, és a halakat helyben átteleltetni. Ezek az anyagok képesek a jég nyomásához alkalmazkodni, míg szárazon megfagyva törékennyé válnak. Ezzel szemben kemény vízzáró rétegek(pl. beton) esetén télen a tavakat szárazra kell állítani. A vízellátás a legegyszerűbben a talajvízszint alá történő föld kimélyítésével oldható meg. Hátránya az így kialakított tavaknak,hogy aszályos időszakban
szárazra kerülhetnek a halak, illetve az őszi lehalászáskor szükséges vízleeresztés nem valósítható meg. Teljes vízzáró réteg esetén a vizet kívülről kell a tavakba bejuttatni. Ez háztáji körülmények között a
közelben levőlakóház ereszcsatornáinak egyesítésével és tóba vezetésével oldható meg. Egy tó ilyen típusú vízellátásához a felszínét legalább háromszorosan meghaladó vízfelfogó felület szükséges. Ez a
módszer egyszerűen kivitelezhető és legnagyobb előnye, hogy az esetleges talajvízszennyezések nem károsítják a vízminőséget. A másik, kissé drágább módszer a kerti kutakból való szivattyús vízellátás. Teljesen szigetelt tavak esetén a tó víztömegének egyharmadával lehet számolni párolgási veszteségként. A kútvizes módszernél nagyon kell vigyázni a talajvíz szennyeződéseire, a vízminőség megtartására. Háztáji körülmények között a közelben levő emésztőgödör okozhat komoly
problémákat (pl. mosószer-bemosódások, magas nitrit-nitráttartalom). A sekély eredetű forrásokból, illetve a patakokból történő vízellátásnál is hasonló problémák jelentkezhetnek. A víz egyensúlya, illetve a halak táplálkozási kedve és növekedése szempontjából kedvező a folyamatos vízcsere. Erre leginkább a sűrű népesítéseknél és főleg a nyári- nyár végi időszakokban van szükség.

*Haltelepítés és takarmányozás*

Figyelemmel kell lenni arra, hogy minél több és minél nagyobb súlyú halat telepítünk, annál inkább eltávolodunk a természetes állapotoktól, egyre labilissá válik a tó, tehát egyre komolyabb szakértelmet és gondoskodást igényel. A problémák a kisebb tavakban (0,5 hektárig) a fél kilogramm hal/m3-t meghaladó telepítési sűrűség esetén jelentkeznek élesen. A dísztavak amellett,hogy esztétikus látványt nyújtanak, alkalmasak lehetnek a nagyobb testű tenyészállományok tartására is. Ebből a szempontból különbséget kell tenni az egyes tótípusok között. A szaporító és ivadéknevelő tavak kialakítása kisebb/nagyobb módosításokkal alapvetően megegyezik az előzőekben leírtakkal. Az eltéréseket "A
díszhalak szaporítása és ivadéknevelése"címszó alatt foglalom össze. A telepíthető halfajok közül elsősorban az e célra kitenyésztett kínai aranyhal és a japán színes vagy koi-ponty jöhet számításba. Ezek a fajok jól bírják hazánk klimatikus viszonyait, gyorsan nőnek és könnyen szaporíthatók. Látványos szín- és formagazdagságuk miatt a legkeresettebb dísztavi halakká léptek elő. A kerti tavakba inkább a kevésbé kényes, "csak"színmutáns (fehér, vörös és aranyszínű) halak ajánlhatók, amelyek extenzív tartása, takarmányozása és szaporítása is könnyen megoldható, és minimális szakértelmet igényel. A halak takarmányozása a jól előkészített, nem iparszerűen intenzív termelőtóban csak az ún. kiegészítő etetésből áll. Az a kedvező, ha a halak táplálékuk legalább 40%-át természetes tápanyagokból fedezni tudják, és a megmaradó részt biztosítjuk mesterséges takarmányozással.

*A tóépítés költség oldala (10 m2-es tónagyság esetén):*

- *_Kiásás:_*saját erő (ingyenes), markológépes (óradíj)
- *_Vízzáró réteg kialakítása:_ *fóliával (vásárlás - néhány ezer forint), agyaggal (hozása, tömörítése önerőből - ingyenes), speciális záróréteggel (Bentonit-paplan - több tízezer Ft)
- *_Vízellátás:_*talajvíz (ingyenes), esővíz felfogása (a csővezeték kiépítése után ingyenes), szivattyúval (villanyáram díja)
- *_A tavak előkészítése:_*trágyázás, növényzet telepítése, planktonbeoltás (önerőből - ingyenes)
- *_Haltelepítés:_*a kezdeti állomány megvétele (vásárlás - néhány ezer Ft)



*Fontos tudnivalók:*

A nagyobb termelőtavakra vízhasználati díjat kell fizetni, szükséges
bejelenteni az illetékes Vízügyi Hatóságnál, a Környezet- és
Természetvédelmi Hivatalnál és a Halászati Felügyelőségnél.