A víz színe

A víz színe

A friss, csapból vagy kutakból nyert víz kékes-ezüstösen csillogó, ún. nyers víz, de lehet opálos is, amit az alumínium-hidroxid okoz! Hasonló színe van a forralt, a desztillált és a műgyantával lágyított víznek is. Egy-két hét múlva a nyers vízből érett, enyhén zöldes árnyalatú akváriumvíz lesz. Az érett vízszín kialakulásában különböző egysejtű növényi szervezeteknek (algák) döntő szerepük van. Az akváriumi halfajok nagy része (Cyprinidák, Poecilioidák, Cichlidák) jól érzi magát a nyers és érett színű vízben is. Az őserdei folyóvizekből, tőzeges mocsárvidékekről származó fajok (Hyphessobrycon, Rasbora-félék) azonban a sötétebb sárgásbarna vizet kedvelik, mert ez közelíti meg legjobban eredeti környezetük vizeinek színét. A barnás alapszínű víz tőzegfiltrálók beállításával, valamint huminsavas kezeléssel állítható elő.
Az akváriumi víz szürkés, tejszerű, ködös elszíneződését rendszerint mikroszkopikus méretű egysejtűek (Infusoria, Rotatoria) okozzák. Az erősen opálos zöld vízszíneződés lebegő zöldmoszatok túlzott elszaporodása (vízvirágzás) következtében jön létre. Az infusoriásodást tartási, akváriumgondozási hibák okozzák; a vízvirágzást a túl sok fény idézi elő. A lebegő, élő szennyeződés mindkét formája jól működő külső vagy belső szűrők kel megszüntethető, természetesen az előidéző elsődleges okok egyidejű kiküszöbölésével.

A víz szaga

Az akvárium vizének nem lehet kellemetlen szaga. A bűzös szag szerves anyag bomlásának jele. A kén-hidrogén záptojásra emlékeztető, jellegzetes szaga a fehérjék baktériumos bomlását jelzi. Ha a medence talajában sok szerves anyag halmozódott föl (talajfiltráló gyorsítja ezt a folyamatot), ez ott bomlásnak indul, és metán, kén-hidrogén, valamint ammóniagáz keletkezik. A felsorolt gázok mérgezők. A legjobb ilyenkor a víznek legalább egy részét lecserélni és a talajt kimosni. Ha gyors vízcsere és talajcsere valamilyen oknál fogva nem lehetséges, akkor aktív szénnel (hydraffin szén) kell szűrni a medence vizét, mert az tökéletesen megköti a mérgező gázokat. A hydraffin szűrés azonban csak „tüneti kezelés" lehet.

A víz oxigéntartalma

Az oldott oxigén igen fontos szerepéről már esett szó. A vízben oldott oxigén származhat a növények asszimilációs tevékenységéből és a vízfelület természetes oxigénmegkötő képességéből. Ez utóbbi lapos medencékben jelentős oxigénforrás lehet. Rendszerint azonban ma már mesterséges szellőztetést alkalmazunk (membrános kompresszor). Minél lassabban száll fel egy-egy buborék, és minél nagyobb felületen érintkezik a vízzel, annál több oxigént képes a víz megkötni. Ebből kifolyólag azonos mennyiségű levegő vízbe vezetésekor a finom porlasztású szellőztetés mindig hatékonyabb, mint a durva porlasztású.
A víz hőmérséklete és oxigénmegkötő képessége közötti viszony a másik lényeges összefüggés, ami meghatározza a halak által felvehető oxigén mennyiségét. Minél melegebb a víz, annál kevesebb oxigént tud lekötve tartani azonos légnyomáson.
A 2. táblázat adatai arra hívják fel a figyelmet, hogy a melegebb víz abszolút oxigéntartalma kisebb, ugyanakkor a halak melegebb vízben több oxigént igényelnek az intenzívebb anyagcsere-folyamatok miatt. A két összefüggést figyelembe kell venni akkor, ha hirtelen oxigénhiányt észlelünk, vagy arra előre számíthatunk (pl. halszállítás, élő eleség szállítása). Halaink számára 20-24 °C-on elegendő 3-3,5 mg/I, 24-28 °C-on az intenzívebb anyagcsere következtében az 5 mg/1 oxigén. Szerencsére számok helyett jobb a halakat figyelni, mert azok a „pipálásnak" nevezett viselkedésükkel azonnal jelzik az oxigénhiányt. A pipáló hal az akvarista számára gyűlöletes látvány legyen. Egyes halfajok, mint p1. a Tanichthys albonubes nem bírják az oxigénhiányt, pipálással nem tudnak levegőt felvenni és rendszerint el is pusztulnak.

A víz keménysége

Az akvárium vize számos oldott vegyületet tartalmaz. A víz keménységét a benne oldott kalcium- (Ca-) és magnézium-(Mg-) sók okozzák. Hazánkban a németkeménységi fokot használjuk a vízkeménység mérésére. Egy német keménységi fokú az a víz, amelynek minden literében 10 mg CaO-dal egyenértékű Ca- és Mg-só van.
Megkülönböztetünk változó vagy karbonátkeménységet, és állandó keménységet. A változó keménységet a mész és magnézium szénsavas soi, a hidrokarbonátok [Ca(HCO3)2 és Mg(HCO3)2 okozzák. A változó keménységet a víz forralásával részben el lehet távolítani.
Az állandó keménységet a kalcium- és magnézium-szulfátok, a kloridok, foszfátok, valamint szerves savak sói és hidroxidjai alkotják. Ezek forralással nem távolíthatók el a vízből. Az akvarisztikai gyakorlatban csak az összes keménységet mérik német fokokban. Jele: nk°.
Az akvarisztikában használatos vizeket
0— 4 nk° = igen lágy
4— 8 nk° = lágy
8-12 nk° = közepesen kemény
12-18 nk° = kemény
18-30 nk° = nagyon kemény
30 nk° felett különlegesen kemény vizekre oszthatjuk.
Az akváriumvíz összes keménységének meghatározására kidolgozott eljárások közül a legjobban ajánlható a Papp—Farkas-féle kálium-sztearátos módszer. A kemény vízben a szappan nem vagy rosszul habzik, a lágy vízben erősen. Az ún. szappanpróbán alapszik a Boutronoudet-próba.
A különböző halfajok tartására általában megfelelnek a közepes keménységű vizek, sőt szaporításuk is eredményesen megoldható 8-12 nk°-os vízben. Vannak azonban kimondottan lágy vizet kedvelő és csak abban szaporítható halfajok. Néhány díszhalunkat kizárólag nagyon kemény vízben lehet tartani és eredményesen tenyészteni (Telma-therina ladigesi).