Főbb biológiai és kémiai jelenségek az akváriumban

Főbb biológiai és kémiai jelenségek az akváriumban

Növény és hal kapcsolata az akváriumban

Az élőlények a légzés során oxigént használnak fel, és szén-dioxidot bocsátanak ki. A legtöbb víziállat és -növény csak a vízben oldott oxigént tudja hasznosítani.
A vízinövények asszimilációjuk során a vízben oldott szén-dioxidot zöld színtestjeik (klorofill) segítségével és fényenergia felhasználásával saját szervezetük bonyolult felépítésű anyagaivá képesek átalakítani. Az asszimilációnak nevezett folyamat során a növények a szervetlen szén-dioxidot alakítják át összetett szerves vegyületekké, zsírrá, keményítővé, fehérjévé, miközben oxigént szabadítanak fel, amelyet az asszimiláció „melléktermékének" tekinthetünk. Az így felszabaduló oxigént azután mind a halak, mind pedig a növények és a különböző mikroorganizmusok légzésükhöz használják fel. A kellően megvilágított növény jóval több oxigént fejleszt asszimilációja során, mint amennyit önmaga a légzés alkalmával felhasznál.
A röviden vázolt növény-hal gázcsereviszony alapján az akvarista feladata, hogy gondoskodjon az akvárium vízi szervezeteinek zavartalan gázcsereegyensúlyáról.
Az első fontos feltétel a kellő fény, mely nélkül a növények asszimilálási folyamatai gátoltak. Ha a medence nem kap napi 10-12 órán át természetes, kellő erősségű megvilágítást, akkor azt mesterséges fénnyel kell pótolni. A mesterséges fénnyel a növények napi asszimilációs tevékenysége szabályozható. Így nem vagyunk kitéve a borult időben, ősszel, valamint télen sokszor bekövetkező hirtelen halpusztulásnak, amit az okoz, hogy a növények, fény hiányában csak lélegeznek, és ezzel csökkentik a halak számára felvehető oxigénmennyiséget. A halak számára felhasználható oldott oxigén mennyiségét a különbözőbomlási folyamatok során rendkívül gyorsan szaporodó apró egysejtűek nagymértékben csökkentik, olyannyira, hogy az hirtelen halpusztulást is okozhat. Ezért az akváriumból haladéktalanul el kell távolítani az esetleges táplálékmaradványokat, az elhalt növényi részeket, valamint az elhullott halakat. A szerves anyagok bomlása során erősen mérgező kén-hidrogén-gáz (H2S) is keletkezik. Ez önmagában - oxigénhiány nélkül is- a halak pusztulását okozhatja.
Az akváriumba telepített halak száma és a növényzet meghatározott arányban álljon egymással. Ha a növényzet túl ritka, csak csekély mennyiségű oxigént képes fejleszteni, és a felhalmozódó légzéstermékeket, a szén-dioxidot, nem képes feldolgozni. Ha túl sok a növény -erős világítás hatására -, oxigéntúltelítettség keletkezhet, ami a különösen fiatal halakra veszélyes, ún. légbuborék-betegség okozója is lehet. Sötétben vagy éjjel a túl sok növény légzése során pedig oxigénhiány és túlzott CO2-telítettség alakulhat ki.
Talán a legsúlyosabb hibákat és a keserű tapasztalatok legtöbbjét az okozza, hogy űrtartalmához képest túl sok halat telepítünk be egy-egy akváriumba. A túlnépesítés — optimális vízinövény-sűrűséget és faji összetételt feltételezve is — súlyos következményekkel jár. Igaz ugyan, hogy az egy-egy halra számolandó vízmennyiség csak irányszámként fogadható el, de ha ezeket megtartjuk, elkerüljük a durva hibákat, és megóvjuk halainkat ezek következményeitől.
Az egyes halfajok víztérfogatigénye különböző, oxigénigényük az anyagcsere-intenzitás függvénye, ez pedig elsősorban a víz hőmérsékletétől függ. Azonos testnagyság, és azonos vízhőfokon tartott halfajok között is jelentős különbségek tapasztalhatók. Természetesen nagyobb testű halaknak több, kisebbeknek kevesebb víztérfogat szükséges. A víztérfogatigényt erősen befolyásolja, hogy mesterséges szellőztetéssel vagy anélkül üzemel-e az akvárium.
E tényezők figyelembevételével néhány faj és fajcsoport minimális víztérfogatigényét az 1. táblázatban foglaltuk össze.