2009. február 15., vasárnap

Az akvárium növényei


Az akvárium növényei


Szép akvárium igen sok ember számára elképzelhetetlen üde, zöld növényzet nélkül. A szép vízinövények vizuális, esztétikai hatása, jelentősége valóban nagy, de biológiai jelentősége ezeknek a növényeknek lényegesen kisebb az akvárium életközösségében, mint ahogy azt a régi idők akvaristái hangsúlyozták. Ők ugyanis komoly jelentőséget tulajdonítottak a vízinövények oxigénfejlesztésének és ugyanígy az asszimilációjuk következtében bomlástermék-, nitrát-, szén-dioxid-elvonó hatásuknak. Ezek a kedvező tényezők csak akkor lennének számottevők, ha a szabad természethez hasonlóan több száz vagy ezer liter vízre jutna egy-egy hal, és nem úgy, mint akváriumainkban, sokszor minden literre esetleg több is. Megfelelő szellőztetés és szűrés nélkül, dús növényzet mellett 10 liter vízre egy 5-6 cm-es kis halat számolhatunk. A vízinövények funkcióit akváriumainkban nagyrészt a technikai felszerelések, berendezések váltották fel, vették át. Ezek segítségével juttatunk elegendő oxigént, távolítjuk el vagy kötjük le a bomlástermékeket, te-remtjük meg az akvárium kis életközösségének megfelelő életfeltételeit, hogy aránylag kevés növénnyel is fennmaradjon a „biológiai egyensúly".
Ezért az akvárium növényeivel csak igen röviden és mint dekoráló, díszítő tényezővel kívánunk foglalkozni. Mellőzzük a növények rendszertani ismertetését, és csak azokkal a fajokkal foglalkozunk, melyek hazánkban is beszerezhetők.
Az akvárium berendezésével foglalkozó fejezetben már megemlékeztünk a növényekkel közvetlenül érintkező két közegről: a vízről és a talajról; két hatásról: a fényről és a hőmérsékletről Ezek mind együtt és külön-külön közrejátszanak, hogy növényeink szépek, üdék legyenek és jól fejlődjenek. Akváriumi halaink legnagyobb része három nagy, majdnem földrésznyi gyűjtőterületről származik. Ezek: Közép-és Dél-Amerika, az Amazonas hatalmas vízgyűjtő rendszere, az egyenlítői Közép-Afrika, a Kongó vízgyűjtő területe és a harmadik, India és a hátsó-indiai szigetvilág, Szumátra, Borneó, Jáva, Celebesz. Vízinövényeink nagy többsége is ezekről a területekről került akváriumainkba. Egy-egy szűkebb terület halai és az ott élő növények egy kis életközösséget alkotnak, mely a szabad természetből kihasított darab lehetne, ahol az állat és a növény egyaránt a természetes környezetet megközelítő körülmények között él, fejlődik és szaporodik. Ez a kis kihasított darab a szabad természetből az akváriumban, nem biztos, hogy szépsége ellenére mindenkinek egyaránt tetszik de oktatási, bemutatási előnyei vitathatatlanok.
Az eredeti élettérhez hasonló körülmények megteremtése, az eredeti „biotop" jelleg nem lehet kényszer, mert sok halunkat számunkra igen szokatlan környezetben kellene elhelyezni. Így neonhalaink nem zöld növények között, hanem száraz faágak, elhalt falevelek és vízbe lógó gyökerek között úszkálnának. Az őserdő hatalmas lombsátra alatt, ahová csak igen kevés fény szűrődik be, ez képezi biotópjukat. Egyik-másik labirint halunknak sűrűn, szinte átláthatatlanul benőtt mocsár, tele algákkal, növényekkel, ezek elhalt részeivel berendezett akvárium lenne a megfelelő biotóp. Az akvárium növény- és hal-életközösségének összeállításában érvényesülhet az egyéni fantázia, elképzelés, ha szem előtt tartjuk életfeltételeik határait. Ha a hő-, fény-, vízigényeket ismerve, ezeket összehangoljuk és társítási határokon belül válogatjuk össze őket, akváriumunk az eredeti biotóp jellege nélkül is szép, gyönyörködtető, halaink és növényeink számára pedig megfelelő, jó élettér lehet.
Növényeink életének elengedhetetlen, elsődleges igénye a fény, mely nélkül nincs asszimiláció és számukra asszimiláció nélkül nincs élet. A növények fényigényéről már az akvárium berendezésénél említést tettünk. Mint tudjuk, a l2-16 órás, optimális fényviszonyt kell megközelítenünk, természetes, mesterséges vagy kombinált, együttes megvilágítással. A vízinövényeink hőigénye is ismert, hiszen hasonlóan halainkhoz, jórészt trópusi, szubtrópusi tájakról származnak. A 18-25 °C közötti hőmérséklet így mindnek megfelel. A mediterrán vidékeken élő növények vize is sokszor felmelegszik erre a hőmérsékletre, csak ezek a hidegebb vízhőmérsékletet is elviselik. A víz kalcium-, mésztartalma a közép kemény, 10-L4 nk° keménységű fokig legtöbbjük számára szintén megfelelő. Ugyanígy az enyhén savanyú vagy lúgos kémhatás is.
A növények tápanyagfelvétele
A növények „táplálásáról", tápanyagfelvételéről kell kicsit részletesebben megemlékeznünk. Vízinövényeink egy része tápanyagainak nagy többségét erős, dús gyökérzetén keresztül veszi fel. Ezek mind mocsári növények, erős, bőrszerű levélzettel, aránylag kevés oxigént fejlesztenek és submers és emers (vízszint alatti és vízszint fölötti) körülmények között is szépen fejlődnek, virágzanak. Ide tartoznak az igen kedvelt Cryptocoryne-k. Az akvárium telepítésének tárgyalásakor elvetettük a talaj tápdúsítását földdel, komposzttal, mert a bomló szerves anyagok sok bajt okozhatnak. Igényesebb fajok pusztulását idézheti elő, ha bomlástermékek halmozódnak fel. Mi a teendő mégis, hogy növényeink jól érezzék magukat, fejlődjenek és halaink se károsodjanak? Két megoldás között választhatunk. Az egyik, hogy lapos üveg-, porcelán-vagy műanyag tálba készítünk számukra agyag, tőzeg és mosatlan homok keverékéből külön tápdús talajt, és ezt vastag, mosott homokréteggel zárjuk le. Az így elkészített tálat süllyesztjük az akvárium talajába. A másik megoldás, hogy az akváriumba helyezett talajszűrő közelébe telepítjük ezeket a növényeket. Az apró, lebegő organizmusokat a víz a szűrő felé áramolva a homokba viszi, azt tápanyagokban dúsítja, és itt is szépen fejlődnek növényeink. Nem szabad elfeledkeznünk azonban ebben az esetben a talaj rendszeres fellazításáról. Mindkét esetben használhatunk még tápsótablettákat, melyeket a gyökérzet közelében kell a talajba dugni.
A növények másik nagy csoportja levélzetén és gyökerén keresztül egyaránt vesz fel tápanyagokat. Ezek finom, puha, sokszor szinte áttetsző levelűek. Ide tartoznak a széles körben elterjedt Vallisneriak, C abombak, a kedvelt Eichinodorus-ok és az igen szép, de még kevéssé elterjedt Aponogetonok. Ezek számára tökéletesen elég a tápsótabletták és a filtrálók talajba szívott szerves anyaga.
Legkönnyebb azokat a növényeket ellátni tápanyaggal, melyek leveleiken keresztül veszik fel táplálékuk majdnem teljes egészét. Ilyenek a víz színén úszó növényeken kívül az Elodea-k, a Myriophyllum-ok és az utóbbi időben egyre szélesebb körben elterjedő, igen dekoratív, újonnan importált növényünk, a Microsorium pteropus is. Ezek a növények vonják el a legtöbb bomlásterméket az akváriumból.
A régi, házilag előállított tápsóoldatokat ma már az akvarista szaküzletekben kapható, sok nyomelemet is tartalmaz tápsótabletták és literre adagolt, ampullázott tápsófolyadékok váltották fel. Ezeket vegyi üzemek állítják elő, s használatukkal a legtöbb növény számára maradéktalanul megadjuk a szükséges tápanyagokat és nyomelemeket. Ezt a tápanyagtablettát a növények fejlődése érdekében a használati utasítás szerint folyamatosan kell juttatni az akváriumba, ügyelve, hogy túlzott adagolásuk ne vezessen halaink károsodásához.
A növények telepítése
A szaküzletekben vásárolt növényeket lehetőleg komolyabb lehűlés nélkül, vízben vagy nyirkos papírban szállítsuk haza, és mielőtt az akváriumba helyezzük, gondosan tisztítsuk meg őket. Az elhalt, sérült leveleket az akváriumba ültetés előtt éles zsilettpengével vagy olloval vágjuk le, hogy lehetőleg kis roncsolt felület keletkezzen. Ugyanígy távolítsuk el az átültetésnél felesleges nagy gyökérbojtokat, és válasszuk szét az anyatövet hajtásaitól. Ültetéskor ügyeljünk arra, hogy a gyökérzet a természetes elhelyezkedésnek megfelelően kerüljön a talajba és ne visszafordulva. Gyökér nélküli dugványozásnál vigyázzunk, hogy levéltő alatt elvágott rész kerüljön a talajba, mert itt legkönnyebb a gyökeresedés. Növényeinket ne szálanként, hanem csoportosan telepítsük, ügyelve, hogy az akvárium hátoldalához kerüljenek a magasabbra növők, és a nézőoldal teljesen szabadon maradjon. Az így telepített növények térhatást keltenek, és ha a fény- mint az előnyös - a nézőüveg felől éri akváriumunkat, üde, fiatal hajtásaikkal is erre fordulnak.
Ha a fény, a hőmérséklet, a talaj tápanyagellátása megfelel a növények igényeinek, fejlődésük folyamatos lesz. Egy idő után ritkításukra is gondolnunk kell. Erre a célra is éles ollót, zsilettpengét használjunk, és mindenkor tartsuk szem előtt a fiatalítás szabályát. Az elöregedett, sárguló, felkopaszodott növényeket távolítsuk el. Helyükre - ha szükséges - fiatal hajtásokat, töveket ültessünk.
Röviden ismertetjük azokat a vízinövényeket, melyeket rendszeresen vagy alkalmanként vásárolhatunk akvarista szaküzleteinkben.
Ismertebb akváriumi növények
Nitella flexilis. Hajlékony csillárka
Előfordul Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában, alacsonyabb vizekben hazánkban is megtalálható. Vékony, hajlékony, világoszöld színű, örves sugarú. Akváriumhoz jól alkalmazkodik, kevés fénnyel beéri, erős fényben hamar elalgásodik. Egyes fajok kedvelt ikrázó növénye.
Riccia fluitans. Úszó májmoha
Európában, Ázsiában és Amerikában elterjedt vízimoha faj, mely a víz színén dúsan szaporodik. A labirintkopoltyús halak előszeretettel rakják ikráikat e növényekre. Lágy vízben tömöttebb, dúsabb, villás elágazású zöld levélkéket nevel.
Fontinalis antipyretica. Forrásmoha
Európában, Észak-Afrikában és Észak-Amerikában elterjedt vízimoha faj. Általában alacsonyabb hőmérsékletű vizekben díszlik. Természetesen meleg vizekben is megtalálható. Lehetőleg az innen gyűjtötteket telepítsük akváriumunkba. Ha saját magunk gyűjtjük, iparkodjunk kőre, ágra telepedett csomókat gyűjteni, mert ezek lényegesen dekoratívabbak. Ívatáshoz használható.
Esicularia dubyana. Jávai moha
Indonéziából, a Maláj-félszigetről és a Fülöp-szigetekről származik, és bár már régen ismert, de csak az utóbbi években terjedt el. Apró, üdezöld levélkéivel fára, kőre telepedve igen dekoratív. Sok meszet von el a víztől, így lágyítja. Ívatáshoz a legalkalmasabb növény. Átmenetileg igen kevés fénnyel beéri, és jól tűri a víz hirtelen keménységváltozását.
Ceratopteris sumatranus. Szumátrai vízipáfrány
Elterjedési területe azonos a C. thalictroidesével. Akváriumban tartva erősen osztott levélzetű, ezért nagyon dekoratív. Víz alatt fejlődve gyökérzete jól köt a talajhoz, és levélsarj hajtásai, ha gyökérzetükkel talajt érnek, szívesen kötődnek és válnak külön növénnyé. Kedveli a 24-25 °C hőmérsékletet és a kristálytiszta vizet. Ügyelnünk kell, hogy nö¬vényevő halak akváriumába ne telepítsük, mert puha leveleit a halak napok alatt lelegelik.
Barclaya longifolia. Hosszúlevelű Barclaya
Hazája Burma, Thai. Igen szép, mutatós, de nagyon ritkán kapható növény. Sokan leveleinek alakjáról és elhelyezkedéséről egy vízikehely-fajtának vélik. Lágy, lándzsa alakú, L5-20 cm hosszúra megnövő levelei aránylag rövid, L0-L5 cm-es száron helyezkednek el. A levelek színe olajzöld-bordó, fonákjuk élénkbordó. A körben elhelyezkedő levelek, az erős, szinte rizomás gyökérzetből megfelelő talajban gyorsan fejlődnek. Virágjait rövid száron hozza, nem emelkedik a víz színére. A víz színére emelkedő magok, vagy azok, melyek a talajra hullanak, egyaránt kikelnek. Gyökeret eresztenek, de külön nevelő medencében alacsony vízben is jól nevelhetők. Csak magról szaporodik.
Bolbitis Heudelotii. Csipkés vízipáfrány
Hazája Guinea, Mali, Felső-Volta, Angola. Folyóvizekben, sokszor vízesések környékén, állandó szórt víznek kitett sziklákon, köveken, de a víz alá merülve is megtalálható. Ritka, nagyon szép vízipáfrány faj. Az erős, 6-7 mm vastag gyökérszárról, mely sokszor elágazásokkal fejlődik és vékony hajszál-
gyökereivel megtapad az akváriumban is, 25--30 cm hosszú szárú,
erősen osztott, fogazott szélű, egymással nem szemben elhelyezkedő
sötétzöld, hullámos levelek fejlődnek. Szinte műanyagra emlékeztető
keménységűek. Igen lassan és csak gyökérszárral fejlődik. Ennek osz-
tódása, elágazása ad lehetőséget új tő kialakítására. Ha az osztódásnál
a gyökérrészen nincs rügyvég, legtöbbször elpusztul. Levélhajtással —
mind a lándzsás vízipáfrány — nem szaporodik. Ez az oka, hogy még
sokáig növényritkaságnak fog számítani.
Lágy, tiszta és aránylag meleg mozgó vizet igényel, ebben érzi jól magát, és fejlődik. Ezért jó porlasztó, szűrő közelében, aránylag világos helyen elhelyezni. Gyökérszárát sohase tegyük talajba, tápanyagszükségletét közvetlenül a vízből fedezi.
Microsorium pteropus. Lándzsás vízipáfrány
Elő-Indiából, Dél-Kínából, a Fülöp-szigetekről az utóbbi években került Európába, s azóta már széles körben elterjedt. Mélyzöld levelei, erős gyökértörzse, kevés fényigénye miatt előszeretettel kap helyet sok akváriumban. Lándzsaszerű, sötétzöld leveleinek vége a fejlődés stádiumában üvegszerűen világos. Leveleinek enyhe fodrában sarjnövényeket hoz, így nemcsak a gyökértörzs osztásával, de sarjról, dugványozással is szaporítható. Jól bírja az igen lágy, savanyú vizet, ezért kiválóan alkalmas a Rasbora heteromorpha és a Nannobrycon eques ikráztatására.
Ceratopteris thalictroides. Sallangos vízipáfrány
Halványzöld, igen törékeny levelű, ezért egyre kevésbé kedvelt vízinövényünk. Előfordulási helye India és Szumátra. A víz színén úszó növények hatalmas gyökérbojtot alkotnak. Sok akváriumi halunk szívesen ívik gyökerei közé. Lágy vizű, fényszegény tenyészmedencében sajnos hamar elpusztul. Levélsarjakkal szaporodik.
Marsilea quadrifolia. Mételyfű
Dél-Európában, Közép- és Dél-Ázsiában elterjedt, alacsony vizekben élő növény. Az igen meleg vizeket kevésbé tűri, és hogy levélképződményei szépen megmaradjanak, tápdús talajt kíván. Gyökértőosztással könnyen szaporítható. Sötétzöld leveleivel kedves akváriumi növény.
Cabomba aquatica. Tavi tündérhínár
Dél-Amerikából származó, nagyon dekoratív, elágazó szárú vízinövény. Középzöld, félkör alakban sűrűn osztott levelei kettesével, egymással szemben helyezkednek el. Szereti a meleg vizet és nagyon fényigényes. Szárosztással is szaporítható. Mindig az akvárium hátsó falához és lehetőleg a fényforráshoz vagy a fény felőli oldalra telepítsük.
Cabomba Caroliana (pinnata). Karolinai széles tündérhínár
Hazája Észak-Amerika, New York és Massachusetts államok, Dél-Amerika északi részéig. Üde zöld, párosan elhelyezkedő, erősen osztott levelei igen nagyok. A növény eléri az 5-6 cm szélességet, jó körülmények között gyorsan fejlődik. Nem igényli a nagy meleget, már 16-20 °C-kal is beéri, de fényigényes. A tűző naptól mégis óvni kell, mert az algák könnyen megtelepednek még az erősen osztott levelein is. Szereti a tiszta vizet, mert a lebegő szennyeződés szintén megtelepszik rajta. Minden íznél könnyen ereszt gyökeret, hoz új hajtást. Szaporításánál — melyet szárosztással és dugványozással végzünk — mégse osszuk túl kis részekre, mert ezeknél nagyobb a veszély a rothadásra. Inkább hajtással rendelkező darabokat dugványozzunk. A levágott haj-tásokat hagyjuk egypár napig úszni, így a gyökérfejlődés jobban megindul. Igen szép, mutatós növény.
Hygrophila polysperma. Indiai vízicsillag
Délkelet-Ázsiából került hozzánk, igen kedvelt, submers formában (víz alatti) díszlő. Levelei egyenes szártörzsön egymással szemben helyezkednek el. E nyújtott, ellipszishez hasonló alakú, világoszöld, majdnem sárgás leveleivel minden akváriumban üde színfoltot ad. Kellő Fény mellett gyorsan fejlődik, oldalhajtásokat hoz szárról, gyökérről egyaránt. Szaporítása szárosztással, tőosztással könnyű.
Limnophila sessiliflora (Hottonia)
Hazája Ceylon, Japán, de Amerikában is előfordul. Igen szép, világos, sárgászöld színű, sokak által kabombának vélt növény. Erősen osztott levelei körkörösen helyezkednek el. Kedvező körülmények között szélessége eléri az 5-6 cm-t.
Szereti a kristálytiszta, világos vizet, bár a sok és erős fény algásítja. Szaporítása dugványozással történik, vagy úgy, hogy a növényt lefektetjük a talajra, és a levéltöveknél rögzítjük, lefedjük talajjal.
A hajtások így az anyatőről gyorsan indulnak a fény felé. Megerősödésük után darabolható fel az öreg szár. Szívesen feljön a víz színe fölé, és itt erősebb leveleket hoz. Ezek a végek természetesen algamentesek, és innen új növényt is könnyen nyerhetünk.
Nomaphila stricta. Vízi hortenzia
Délkelet-Ázsia sekély vizekben élő mocsári növénye. Nagy, lándzsa alakú levelei erős szárán egymással szemben helyezkednek el. Víz alatt világoszöldek, víz fölé emelkedve apró, sötétzöld színű leveleket, kék virágot hoz. Szárosztással, gyökérhajtásról jól szaporítható, igen dekoratív. Sok fényt igényel, a víz hirtelen keménységváltozásakor órák alatt tönkremegy.
Myriophyllum brasiliense. Brazíliai süllőhínár
A süllőhínárok legtöbb faja kedvelt akváriumnövény. Elterjedésük az Egyesült Államok déli vidéke, Dél-Amerika. Némelyek Europában is ismertek álló vagy lassú folyású vizekben. A brazíliai süllőhínár az egyik legszebb faj, levélhossza 2,5-3 cm is lehet. Jól bírja a ma-gas hőmérsékletet, de mint valamennyi süllőhínár, fényigényes. Szárosztással könnyen szaporítható.
Myriophyllum pinnatum. Bokros süllőhínár
Hazája Észak-Amerika, Mexikó, Kuba. A kereskedelmi forgalomban nálunk M. scabratum néven ismerik. Ez a neve az elterjedtebb. Finom szálú levelei szabálytalanul osztottak, és 3-4 cm hosszúra is megnőnek. Szereti a kristálytiszta vizet, és jól alkalmazkodik a hőmérséklet-változásokhoz is. Ügyeljünk, hogy a porlasztó által kevert vízáramlástól lehetőleg távol legyen, mert leveleit az akvárium szennyeződése könnyen betakarja. Igen kedvelt ikráztató növény, de a lágy víz néhány nap alatt tönkreteszi.
Synnema triflorum. Vízi petrezselyem
Thaiföldről került Európába az elmúlt évtizedben. Víz alatt erősen, változóan osztott, nagy leveleket nevel, míg a víz fölé emelkedve kis, zárt szélein fogazott levelek fejlődnek. Szereti a magas hőmérsékletet és a sok fényt. Igen könnyen szaporítható, szár- és gyökérosztással, de letört levelei az akvárium vizén úszva is hamar gyökeret eresztenek.
Ludwigia natans. Pirosfonákú tóalma
Ez a rendkívül sok fényt igénylő növény az Egyesült Államok déli államaiban őshonos. Apró, lándzsahegyszerű levelei sötétzöldek, hajtásuknál bordós színűek, a kifejlett levelek fonákja élénk bordóvörös. Megfelelő, erős megvilágításban szobai akváriumban is szépen díszlik, élénk színfoltot alkot.
Az Echinodorus-ok vagy magyar nevükön kardfüvek a legkedveltebb akváriumi növényeink közé tartoznak. Egyes fajai gyökértörzsből, indákkal, azokon fiatal növényekkel szaporodnak, mások submers akváriumi tartás mellett virágnyelükön virág helyett kis fiatal növényeket nevelnek. Ezeket a kis növényeket a talajhoz kell rögzítenünk, és ha megerősödve teljes gyökérzetet fejlesztettek, levághatók az anyatőről.
Echinodorus brevipedicellatus. Keskenylevelű (amazonasi) kardfű
Nagyon szép, hosszú, 40-50 cm-re is megnövő, 4 cm széles és két végén hegyes, lándzsa alakú leveleket nevel. Ezek a világoszöld levelek enyhén meghajlanak, és egy növény 40-50 ilyen hatalmas levelet is nevelhet. Hazája, mind minden echinodorusnak, Dél-Amerika, ezért sok halunk akváriumában megfelel növénytársként.
Echinodorus cardifolius (radicans). Északamerikai széleslevelű kardfű
Igen mutatós, széles körben elterjedt, de csak nagy medencék számára ajánlott növény. Szív alakú levelei jó körülmények között elérhetik a 20-25 cm hoszszúságot és a L5-20 cm szélességet. Ezek a nagy levelek természetesen csak megfelelő méretű és tápanyagban dús talajba (cserépbe, tálba) ültetve, megfelelő hőmérséklet és fényviszonyok között fejlődnek ki aránylag gyorsan. Rendszerint a második évben hoznak virágot: A virágzatot majdnem mindig a
víz fölé emelkedő levelek előzik meg, majd a virágszáron megjelennek a kis, fehér szirmú, sárga közepű virágok. Az akváriumnak ilyenkor természetesen fedetlennek kell lennie, megfelelő távolságban a fényforrástól, hogy el ne égjen. Könnyen hoz magot, a virágok mellett kis növényeket is. A magokból, de a kis növények gyökeresítésével is szaporítható. Az anyatőről csak akkor vágjuk le a fiatal növényeket, ha már megerősödtek. A víz fölé nőtt — emers — leveleket a virágzás után eltávolíthatjuk. A növény ismét erős növekedésnek, majd újabb virágzásnak indul.
Echinodorus intermedius. Törpe (amazonasi) kardfű
Brazíliában, de Kubában is honos. Indával, sarjjal szaporodik ez a 6 cm hosszúra megnövő levelű törpe kardfű. Szereti a világos akváriumot és az igen meleg vizet.

Vízlágyítás hígítással

Vízlágyítás hígítással. 

A csapvizet lágyíthatjuk többször átszűrt, káros szennyezéseket nem tartalmazó esővízzel, hólével is. (Az esővíz gyűjtése részletesebben a Díszhalak tartása és tenyésztése c. fejezetben.) Az esővíz és hólé általában 3-4 nk°-ú. Tisztán sok, lágy vizet kedvelő halfaj tartására és ikráztatására megfelelő. A fölös mennyiségű szűrt esővizet zöld üvegballonban tároljuk. Forralt vagy csapvízzel keverve a különböző halfajoknak kedvező keménységű vizek készíthetők. A desztillált víz a legmegbízhatóbb, de a legdrágább tökéletesen só-mentes, semleges kémhatású víz. Keménysége 0 nk°, pH 7. Desztillált vizet csak zöld falú üvegballonban szabad tárolni. A színtelen vagy kékes üvegfalú ballonban tárolt desztillált víz lúgokat és kalciumot old ki az új üvegből, és emiatt 1-2 nk°-ra keményedhet.
Desztillált víz és forralt vagy csapvíz keverékéből bármely halfaj számára kiváló ikráztató víz keverhető.

Vízlágyítás vegyi anyagokkal.

Különböző kémiai szerkezetű anyagok alkalmasak vízlágyításra, a legtöbbjük azonban veszélyes méregként hat a halakra. Mindegyik eljárás hátránya, hogy a víz pH-értékét savval be kell állítani. A legegyszerűbb eljárás, melyet ismertetünk, a trisózás. A közismert trisó (trinátriumfoszfát) (Na3PO4) mind a változó, mind pedig az állandó keménységet megszünteti, mert a Ca- és Mg-sókkal vízben oldhatatlan csapadékot képez az alábbiak szerint:
3 Ca(HCO3)2 + 2 Na3PO4 = Ca3(PO4)2 + 6 NaHCO3 3 CaSO4 + 2 Na3PO4 = Ca3(PO4)2 + 3 Na2SO4
A Ca-sókkal analóg a Mg-sók kicsapása is.
A trisózás menete a következő: 20 liter csapvízhez egy evőkanál trisót adunk, és keverés után ülepedni hagyjuk. Két nap alatt az edény aljára túrószerű csapadék ülepedik le. Az esetleges feleslegben maradt szabad trisó kimutatására szükséges a leülepedett vízből egy litert kivenni, ahhoz 3 dl csapvizet adni, és ha a víz megzavarosodik, akkor még szabad, lekötetlen trisó van a vízben. Mindaddig csapvizet kell adnunk a trisóval kezelt vízhez, ameddig az ellenőrző próba szabad trisót mutat ki. A trisóval kezelt víz lúgossá válik (NaHCO3 és Na2SO4), ezért foszforsav óvatos hozzácsepegtetésével a pH-t a kívánt értékre be kell állítanunk, állandó mérés mellett. A pH beállítása után a leülepedett megfelelő hidrogénion-koncentrációjú vizet gravitációs szűrőn vagy papírszűrőn keresztül lefejtjük, elválasztva azt az edény alján összegyűlt túros csapadéktól.
Vízlágyítás ioncserélő műgyantákkal. A lágy, sómentes víz előállításának előbb ismertetett módszere rendkívül munkaigényes. A desztillált víz szállítása nehézkes és viszonylag drága. Nagyobb mennyiségű — a desztillált vízzel azonos biológiai értékű — sómentes víz előállítására az ioncserélő műgyanták alkalmazása ad lehetőséget.
Az ioncserélő műgyanták bonyolult kémiai összetételű vegyületek, amelyek közös sajátossága, hogy a víz keménységét és sótartalmát okozó kationokat és anionokat megkötik. Meghatározott mennyiségű víz lágyítása után ioncserélő képességüket elvesztik, de megfelelő vegyszerekkel regenerálni lehet őket.
A különböző vegyületeket alkotó elemi részek, az ún. gyökök, illetve ionok, pozitív és negatív töltésűek lehetnek. Elektromos térben a pozitív töltésű ionok a katódon (kationok), a negatív töltésűek az anódon (anionok) válnak ki. A vizek sótartalmát adó főbb ionok:
kationok anionok
kalcium (Ca+ +) hidrokarbonát (HCO3)
magnézium (Mg+ karhonát (CO3-))
nátrium (Na+) klorid (Cl-)
szulfát (SO4---)
hidrogén (H+) vízalkotó ionok hidroxil (OH-)
Az ioncserélő műgyanták lehetnek kationcserélők és anioncserélők, attól függően, hogy a vízben oldott ionok melyik csoportját cserélik le. Ha a kationcserélő műgyantán sósavval (H+CL-) történő előkezelés után (hidrogén fázis) csapvizet folyatunk át, akkor vázlatosan a 3. táblázatban vázolt folyamat játszódik le. (Jelen esetben csak a Ca-sókatké-pező ionokat vettük figyelembe, de a magnézium-, a nátrium- és a káli-umsok is analóg módon cserélhetők le műgyantákkal.)
A sósavval aktivált kationgyantán átszűrt víz kalciumionjai a vízből eltűntek, és H+-ionokra cserélődtek ki. A víz lágy lett, azonban kémhatása — a keletkezett savak miatt — erősen savanyú irányba tolódott el (pH 2-3). A NaCl-dal (nátrium fázis) regenerált kationcserélő működési elve teljesen megegyezik a H fázisúval, azonban a Ca-ionok helyett a vízbe Na-ionok kerülnek, és a víz kémhatása erősen lúgossá válik (pH 9,5).
A kationcserélővel lágyított víz összes iontartalma nem változott. A H+- vagy Na+-ionok vízbe kerülve viszont a pH-t annyira savas, illetve lúgos irányba tolják el, hogy az csak mesterségesen — lúgokkal, illetve savakkal — állítható be semleges kémhatásúra, tehát 7 pH értékűre. Mivel a kationcseréléssel tulajdonképpen a víz összes ion-, ill. sótartalma nem csökken, az anionok eltávolítására is szükség van ahhoz, hogy desztillált vízhez hasonló sószegény vizet nyerjünk. E célra az anioncserélő műgyanták felelnek meg.
A sómentes alapvíz előállításához a lágyítando vizet először hidrogén fázisban működő kationcserélő műgyantán engedjük keresztül (savanyú lágy víz keletkezik), majd hidroxil fázisú (OH) vagy hidrokarbonát fázisú (HCO3) anioncserélő gyantán szűrjük át (4. táblázat). A hidrogén fázisú kationcserélővel tehát az első „menetben" sikerült eltávolítani a pozitív fémionokat, míg a második szűréssel az anioncse-rélővel, az anionokat is lecseréltük.
A különböző gyártmányú kation- és anioncserélő műgyanták műszaki adatait, teljesítőképességüket és regenerálásuk módját a gyártó cégek ismertetik. A használati utasítást pontosan meg kell tartani.
A gyanták vízlágyító kapacitását CaO g/l műgyanta adja meg. Ez a szám azt jelenti, hogy egy liter nedves műgyanta hány gramm CaO-nak megfelelő vizet képes lecserélni. A műgyanták lágyvíz-előállító képessége mindig a lágyítandó víz keménységétől függ.
A műgyantát szokták a lágyítandó vizet tartalmazó akvárium külső, esetleg belső szűrőjébe tenni. Ez az eljárás veszélyes, mert a halak számára kezdvezőtlen értékig túllágyíthatjuk a vizet, és kellő ellenőrzés hiányában a pH is erősen eltolódhat lúgos, illetve savas irányba.
Az ioncserélő műgyantákat legcélszerűbb gravitációs szűrőberendezésbe tenni. Két egyszerű gravitációs szűrőt mutat be a 6. ábra. A gravitációs szűrőket lehetőleg a vízcsap közelében állítsuk fel, a lágy alapvizet üvegballonban tárolhatjuk vagy keményebb víz hozzákeverésével célunknak megfelelően azonnal felhasználhatjuk. A műgyanták rege-nerálása ugyanezekben a szűrőkben történhet, csak víz helyett a regenerálófolyadékot eresztjük át rajtuk.
A víz pH-értékének módosítása
A víz pH-jának mesterséges beállítása csak akkor indokolt, ha kimon-dottan savanyú vizet igénylő halakat akarunk tartani és tenyészteni, vagy vegyi anyagokkal és az ioncserélő műgyantákkal előállított alapvíz túl savas vagy túl lúgos kémhatású. Savanyításra legalkalmasabb a sósav vagy a kénsav. A növények szempontjából előnyösebb a foszforsav. Kemény vizek nehezebben savanyíthatók, mert a karbonátkemé-nység pufferoló, pH-kiegyenlítő hatású. A lágy, sószegény víz azonnal savas reakciót mutat már kis mennyiségű sav hozzáadásával is.
A víz savanyításához először híg, savas oldatot kell készíteni, és ebből a híg „törzsoldatból" kell az akváriumvízhez csepegtetni - folytonos keverés közben miközben a pH-t rendszeresen mérjük.
A túl alacsony pH-értékű vizet lúgosítani szódabikarbóna-oldattal lehet. A szódabikarbónát folyamatos keverés és gyakori pH-mérés közben adagoljuk az akvárium vizébe.
A víz savanyítása és lúgosítása rendkívüli óvatosságot igénylő művelet, ezért csak nagyon indokolt esetben szabad a mesterséges savanyítást és lúgosítást alkalmazni. Ha berendezett medence vizét kezdjük, akkor elővigyázatosságból a pH beállításáig a halakat célszerű eltávolítani.

A víz kémhatása és pH-értéke

A víz kémhatása és pH-értéke


A pH-érték a víz semleges, lúgos vagy savas kémhatásának megjelölésére szolgál. A vegytiszta-semleges kémhatású - víz minden literében tízmilliomod gramm szabad hidrogén- (H-) ion van. A vegytiszta vízben azonban ugyanennyi a hidroxilionok grammsúlya is (OH). A H-ionok a víz savanyúságát, a hidroxilionok a lúgosságot okozzák.
A pH (hidrogénion-koncentráció) a vízben jelen levő H-ionok súlyát fejezi ki egy liter vízre vonatkoztatva. A tizedes törttel történő körülményes jelölés elkerülése végett a H-ionok grammsúlyának negatív logaritmusát használjuk.
A savak a vizes oldatokban H-ionokat adnak le, ezzel növelik a víz H-ion-koncentrációját, ugyanakkor csökken az OH-ionoké. Lúgok esetében ennek fordítottja történik. Ezért elegendő a H-ion koncentrációt megállapítani, mert ebből következik az OH-ionok koncentrációja is.

Semleges vízben 1 osztva 10000000 ez egyenlő 1 osztva 10 a hetedikennel vagyis 10 a -7.–en gramm H+ -ion van

e szám negatív logaritmusa 7. A semleges víz pH-ja tehát 7. A savas kémhatású oldatok pH-értéke 7-nél kisebb, a lúgosaké 7-nél nagyobb. A savas oldatok 1-7 pH-júak, a lúgosak 7-14 pH-júak lehetnek. (Pl. I pH-értékű vízben 1/10 = 10---' a H+-ion-koncentráció, a 13 pH-júban pedig 1/10 000 000 000 000 = 10-13 g H±-ion van jelen.)
A különböző halfajok az 5-9 pH-jú vízben érzik jól magukat. Az 5 alatti és 9 fölötti értékek már pusztulást okoznak (sav-, illetve lúgmérgezés.
A víz pH-értéke nem állandó, hanem állandóan változik.
Általában nem tartjuk szükségesnek az akvárium pH-jának rendszeres ellenőrzését.
Halaink számára veszélyes pH-eltolódás csak a túlzottan erős megvilágítás és nagymértékű növénytúlszaporodás következtében állhat elő. Ilyenkor a víz túl lúgossá válhat. Hosszan tartó sötétség következtében a halakkal túlnépesített medencében a növények és a ha-kik együttes légzése folytán megnövő szénsavtartalom (H2CO3) okozhat veszélyes mértékű savasodást. A nagyméretű pH-eltolódás tehát csak hibás akváriumgondozás esetén jöhet létre.
A mesterséges szellőztetés tovább csökkenti a hirtelen bekövetkező pH-változás lehetőségét.
Egyes különleges pH-igényű halak szaporítóvizének elkészítésekor azonban szükséges lehet a pH mérése is. Sajnos a pH pontos mérése csak igen drága, elektromos pH-mérővel lehetséges. Akvarisztikai célra megfelelő a kolorimetriás mérési módszer, indikátorokkal. Az indikátorok olyan vegyületek, amelyek meghatározott pH-tartományban más és más színt mutatnak. Vannak indikátorfolyadékok és indikátorpapírok. Az indikátorpapírok használatát - praktikusságuk ellenére -nem ajánljuk, mert a helytelen raktározás és a legcsekélyebb kezelési hiba miatt is hamis pH-értéket mutatnak. Az „UNIVERZÁL" indikátorfolyadék 1-14 pH-ig jelzi a tízes (1,0) értékű pH-számokat. A pH tizedes pontosságú vizsgálatára szűkebb határértékű indikátorfolyadékokat kell választani. A savas (6-7,6) pH-tartományban igen jó a bromthymolkék vagy az enyhén lúgos pH-értékek (8-9,6) mérésére a thymolkék. Az akvarisztikai gyakorlatban a legritkább esetben lehet szükség a 6-7,6 pH értékhatáron kívül tizedes pontosságú hidrogénion-koncentráció mérésére. Az indikátorokhoz kérjünk részletes használati utasítást, és ezt nagyon pontosan tartsuk is meg.
A díszhalakra, valamint ikráikra élettanilag a víz keménysége és pH-ja együttesen hat. Sterba szerint a Rasbora heteromorpha ikráinak és embrióinak fejlődése normális volt
7,5 pH és 2-2,5 nk°-ú,
6,5 pH és 3-4 nk°-ú, valamint 6,0 pH és 5-6 nk°-ú vízben.
Ez felhívja a figyelmet arra, hogy a tenyésztés sikeréhez mindig több út vezet. Az egyes környezeti tényezőket nem szabad túlzottan felértékelni, mert a biztos tenyésztési eredményt csak a környezeti és biológiai tényezők kölcsönhatásának felismerése és egyidejű figyelembevétele biztosíthatja.
A víz cser- és huminsav tartalma
Egyes trópusi halfajok cser- és huminsavakban igen gazdag és lágy, fekete, illetve barna vizek lakói. Ilyen fajok főleg a pontylazacok, ikrázó fogaspontyok családjában akadnak. Sokáig a tenyésztés nehéz volta miatt az ún. problémahalak csoportját alkották. Ezek a fajok igénylik a cser- és huminsavak jelenlétét az akvárium vizében különösen akkor, ha tenyészteni is kívánjuk őket. A csapvíz, a desztillált, valamint a műgyantákkal lágyított vizek nem tartalmazzák ezeket az anyagokat, ezért mesterségesen kell őket a vízbe juttatni. Erre alkalmas a csersavpor (tannin), a hegyiláp tőzeg (tort) és a különböző vegyileg nyert huminanyag-kivonatok. A tőzeget, mint szűrő anyagot helyezzük a filtrálóba, és a víz enyhén barnás elszíneződéséig folytassuk a kezelést. (Részletesebben lásd A díszhalak tenyésztésének általános irányelvei fejezetben.)
A csersavpor gyógyszertárban kapható. Adagolása óvatosságot igényel (100 1 vízben 0,2-0,3 g több részletben). A huminanyag kivonatok a használati utasítás szerint adagolandók közvetlenül a kezelendő vízbe. A huminsavak baktericid hatásúak, azonban túladagolva gátolják az ikrák megtermékenyülését azáltal, hogy csökkentik a hím ivarsejtek mozgásképességét.
Az akvárium vizének kezelése A víz keménységének beállítása
A halak igényének megfelelően szükséges lehet a víz keménységének csökkentése, a rendelkezésre állo víz lágyítására. A csapvíz lágyítható
forralással,
hígítással,
vegyi anyagokkal,
ioncserélő műgyantákkal.
Vízlágyítás forralással. Forralással a változó keménységet okozó Ca- és Mg-hidrokarbonátok válnak ki fehér csapadék formájában a vízből. Tiszta zománcozott edényben forraljuk a vizet, majd hagyjuk kihűlni. A kihűlt vizet gravitációs szűrőn vagy szűrőpapíron átengedve felhasználhatjuk Cichlidák, Nandidák, Dánió-félék és több Barbus faj ikráztatására. Forralással p1. a budapesti csapvíz (10-16 nk°) 5-6 nk°-kal lesz lágyabb.

A víz színe

A víz színe


A friss, csapból vagy kutakból nyert víz kékes-ezüstösen csillogó, ún. nyers víz, de lehet opálos is, amit az alumínium-hidroxid okoz! Hasonló színe van a forralt, a desztillált és a műgyantával lágyított víznek is. Egy-két hét múlva a nyers vízből érett, enyhén zöldes árnyalatú akváriumvíz lesz. Az érett vízszín kialakulásában különböző egysejtű növényi szervezeteknek (algák) döntő szerepük van. Az akváriumi halfajok nagy része (Cyprinidák, Poecilioidák, Cichlidák) jól érzi magát a nyers és érett színű vízben is. Az őserdei folyóvizekből, tőzeges mocsárvidékekről származó fajok (Hyphessobrycon, Rasbora-félék) azonban a sötétebb sárgásbarna vizet kedvelik, mert ez közelíti meg legjobban eredeti környezetük vizeinek színét. A barnás alapszínű víz tőzegfiltrálók beállításával, valamint huminsavas kezeléssel állítható elő.
Az akváriumi víz szürkés, tejszerű, ködös elszíneződését rendszerint mikroszkopikus méretű egysejtűek (Infusoria, Rotatoria) okozzák. Az erősen opálos zöld vízszíneződés lebegő zöldmoszatok túlzott elszaporodása (vízvirágzás) következtében jön létre. Az infusoriásodást tartási, akváriumgondozási hibák okozzák; a vízvirágzást a túl sok fény idézi elő. A lebegő, élő szennyeződés mindkét formája jól működő külső vagy belső szűrők kel megszüntethető, természetesen az előidéző elsődleges okok egyidejű kiküszöbölésével.

A víz szaga

Az akvárium vizének nem lehet kellemetlen szaga. A bűzös szag szerves anyag bomlásának jele. A kén-hidrogén záptojásra emlékeztető, jellegzetes szaga a fehérjék baktériumos bomlását jelzi. Ha a medence talajában sok szerves anyag halmozódott föl (talajfiltráló gyorsítja ezt a folyamatot), ez ott bomlásnak indul, és metán, kén-hidrogén, valamint ammóniagáz keletkezik. A felsorolt gázok mérgezők. A legjobb ilyenkor a víznek legalább egy részét lecserélni és a talajt kimosni. Ha gyors vízcsere és talajcsere valamilyen oknál fogva nem lehetséges, akkor aktív szénnel (hydraffin szén) kell szűrni a medence vizét, mert az tökéletesen megköti a mérgező gázokat. A hydraffin szűrés azonban csak „tüneti kezelés" lehet.

A víz oxigéntartalma

Az oldott oxigén igen fontos szerepéről már esett szó. A vízben oldott oxigén származhat a növények asszimilációs tevékenységéből és a vízfelület természetes oxigénmegkötő képességéből. Ez utóbbi lapos medencékben jelentős oxigénforrás lehet. Rendszerint azonban ma már mesterséges szellőztetést alkalmazunk (membrános kompresszor). Minél lassabban száll fel egy-egy buborék, és minél nagyobb felületen érintkezik a vízzel, annál több oxigént képes a víz megkötni. Ebből kifolyólag azonos mennyiségű levegő vízbe vezetésekor a finom porlasztású szellőztetés mindig hatékonyabb, mint a durva porlasztású.
A víz hőmérséklete és oxigénmegkötő képessége közötti viszony a másik lényeges összefüggés, ami meghatározza a halak által felvehető oxigén mennyiségét. Minél melegebb a víz, annál kevesebb oxigént tud lekötve tartani azonos légnyomáson.
A 2. táblázat adatai arra hívják fel a figyelmet, hogy a melegebb víz abszolút oxigéntartalma kisebb, ugyanakkor a halak melegebb vízben több oxigént igényelnek az intenzívebb anyagcsere-folyamatok miatt. A két összefüggést figyelembe kell venni akkor, ha hirtelen oxigénhiányt észlelünk, vagy arra előre számíthatunk (pl. halszállítás, élő eleség szállítása). Halaink számára 20-24 °C-on elegendő 3-3,5 mg/I, 24-28 °C-on az intenzívebb anyagcsere következtében az 5 mg/1 oxigén. Szerencsére számok helyett jobb a halakat figyelni, mert azok a „pipálásnak" nevezett viselkedésükkel azonnal jelzik az oxigénhiányt. A pipáló hal az akvarista számára gyűlöletes látvány legyen. Egyes halfajok, mint p1. a Tanichthys albonubes nem bírják az oxigénhiányt, pipálással nem tudnak levegőt felvenni és rendszerint el is pusztulnak.

A víz keménysége

Az akvárium vize számos oldott vegyületet tartalmaz. A víz keménységét a benne oldott kalcium- (Ca-) és magnézium-(Mg-) sók okozzák. Hazánkban a németkeménységi fokot használjuk a vízkeménység mérésére. Egy német keménységi fokú az a víz, amelynek minden literében 10 mg CaO-dal egyenértékű Ca- és Mg-só van.
Megkülönböztetünk változó vagy karbonátkeménységet, és állandó keménységet. A változó keménységet a mész és magnézium szénsavas soi, a hidrokarbonátok [Ca(HCO3)2 és Mg(HCO3)2 okozzák. A változó keménységet a víz forralásával részben el lehet távolítani.
Az állandó keménységet a kalcium- és magnézium-szulfátok, a kloridok, foszfátok, valamint szerves savak sói és hidroxidjai alkotják. Ezek forralással nem távolíthatók el a vízből. Az akvarisztikai gyakorlatban csak az összes keménységet mérik német fokokban. Jele: nk°.
Az akvarisztikában használatos vizeket
0— 4 nk° = igen lágy
4— 8 nk° = lágy
8-12 nk° = közepesen kemény
12-18 nk° = kemény
18-30 nk° = nagyon kemény
30 nk° felett különlegesen kemény vizekre oszthatjuk.
Az akváriumvíz összes keménységének meghatározására kidolgozott eljárások közül a legjobban ajánlható a Papp—Farkas-féle kálium-sztearátos módszer. A kemény vízben a szappan nem vagy rosszul habzik, a lágy vízben erősen. Az ún. szappanpróbán alapszik a Boutronoudet-próba.
A különböző halfajok tartására általában megfelelnek a közepes keménységű vizek, sőt szaporításuk is eredményesen megoldható 8-12 nk°-os vízben. Vannak azonban kimondottan lágy vizet kedvelő és csak abban szaporítható halfajok. Néhány díszhalunkat kizárólag nagyon kemény vízben lehet tartani és eredményesen tenyészteni (Telma-therina ladigesi).

Az akvárium vizének főbb fizikai és kémiai sajátosságai

Az akvárium vizének főbb fizikai és kémiai sajátosságai


Élettani szempontból a halak számára legfontosabb környezeti tényező a víz. Az akvárium vizének számos fizikai és kémiai tulajdonságának kell meglennie ahhoz, hogy halaink számára megfeleljen. A fizikai sajátosságok közül a legfontosabb a hőmérséklet, a szín, a szag és az oxigéntartalom. A kémiai sajátosságok közül élettanilag leglényegesebb a víz oldottsó-tartalma (keménysége) és kémhatása (pH-értéke).

A víz hőmérséklete

Minden halfaj tartásához és tenyésztéséhez meghatározott vízhőmérséklet szükséges. Általánosságban a hideg vízi halak 5-24 °C közötti vízhőmérsékleten tarthatók; a trópusi fajok pedig 18-30 °C közötti vízhőmérsékletet igényelnek. Ezek a szélső határok. Ezen belül a halfajok optimális vízhőfokigénye más és más, erre az egyes fajok ismertetése alkalmával kitérünk. Az akvárium vizének hőmérséklete ki van téve napi ingadozásoknak. Az volna a legtermészetszerűbb, ha éjjel 2-3 °C-kal alacsonyabbra süllyedne a vízhőmérséklet, mint nappal, ezzel megközelítőleg utánozná a szabad vizek napi hőingadozását. Az ilyen jellegű hőingadozás az akváriumban főleg a teremfűtés intenzitásában mutatkozó éjjel-nappali különbségeket tükrözi akkor, ha fix hő- értékű fűtőtesttel éjjel-nappal fűtünk. Az elterjedt bimetallos hőszabályzók használatával a napi hőingadozás nem hozható létre.
Fontos, hogy az akvárium egyes vízrétegei között a hőmérséklet különbség ne legyen több 1 °C-nál. A mesterséges szellőztetés fontos szerepet játszik az akvárium vízrétegeinek keverésével, ezáltal a medencén belül nem jöhetnek létre „hőlépcsők". A medencék vizének hőfokát ajánlatos napjában legalább egyszer hőmérővel ellenőrizni, vagy minden különböző szintben elhelyezett és különböző nagyságú medencében állandó hőmérőt tartani.

Főbb biológiai és kémiai jelenségek az akváriumban

Főbb biológiai és kémiai jelenségek az akváriumban

Növény és hal kapcsolata az akváriumban

Az élőlények a légzés során oxigént használnak fel, és szén-dioxidot bocsátanak ki. A legtöbb víziállat és -növény csak a vízben oldott oxigént tudja hasznosítani.
A vízinövények asszimilációjuk során a vízben oldott szén-dioxidot zöld színtestjeik (klorofill) segítségével és fényenergia felhasználásával saját szervezetük bonyolult felépítésű anyagaivá képesek átalakítani. Az asszimilációnak nevezett folyamat során a növények a szervetlen szén-dioxidot alakítják át összetett szerves vegyületekké, zsírrá, keményítővé, fehérjévé, miközben oxigént szabadítanak fel, amelyet az asszimiláció „melléktermékének" tekinthetünk. Az így felszabaduló oxigént azután mind a halak, mind pedig a növények és a különböző mikroorganizmusok légzésükhöz használják fel. A kellően megvilágított növény jóval több oxigént fejleszt asszimilációja során, mint amennyit önmaga a légzés alkalmával felhasznál.
A röviden vázolt növény-hal gázcsereviszony alapján az akvarista feladata, hogy gondoskodjon az akvárium vízi szervezeteinek zavartalan gázcsereegyensúlyáról.
Az első fontos feltétel a kellő fény, mely nélkül a növények asszimilálási folyamatai gátoltak. Ha a medence nem kap napi 10-12 órán át természetes, kellő erősségű megvilágítást, akkor azt mesterséges fénnyel kell pótolni. A mesterséges fénnyel a növények napi asszimilációs tevékenysége szabályozható. Így nem vagyunk kitéve a borult időben, ősszel, valamint télen sokszor bekövetkező hirtelen halpusztulásnak, amit az okoz, hogy a növények, fény hiányában csak lélegeznek, és ezzel csökkentik a halak számára felvehető oxigénmennyiséget. A halak számára felhasználható oldott oxigén mennyiségét a különbözőbomlási folyamatok során rendkívül gyorsan szaporodó apró egysejtűek nagymértékben csökkentik, olyannyira, hogy az hirtelen halpusztulást is okozhat. Ezért az akváriumból haladéktalanul el kell távolítani az esetleges táplálékmaradványokat, az elhalt növényi részeket, valamint az elhullott halakat. A szerves anyagok bomlása során erősen mérgező kén-hidrogén-gáz (H2S) is keletkezik. Ez önmagában - oxigénhiány nélkül is- a halak pusztulását okozhatja.
Az akváriumba telepített halak száma és a növényzet meghatározott arányban álljon egymással. Ha a növényzet túl ritka, csak csekély mennyiségű oxigént képes fejleszteni, és a felhalmozódó légzéstermékeket, a szén-dioxidot, nem képes feldolgozni. Ha túl sok a növény -erős világítás hatására -, oxigéntúltelítettség keletkezhet, ami a különösen fiatal halakra veszélyes, ún. légbuborék-betegség okozója is lehet. Sötétben vagy éjjel a túl sok növény légzése során pedig oxigénhiány és túlzott CO2-telítettség alakulhat ki.
Talán a legsúlyosabb hibákat és a keserű tapasztalatok legtöbbjét az okozza, hogy űrtartalmához képest túl sok halat telepítünk be egy-egy akváriumba. A túlnépesítés — optimális vízinövény-sűrűséget és faji összetételt feltételezve is — súlyos következményekkel jár. Igaz ugyan, hogy az egy-egy halra számolandó vízmennyiség csak irányszámként fogadható el, de ha ezeket megtartjuk, elkerüljük a durva hibákat, és megóvjuk halainkat ezek következményeitől.
Az egyes halfajok víztérfogatigénye különböző, oxigénigényük az anyagcsere-intenzitás függvénye, ez pedig elsősorban a víz hőmérsékletétől függ. Azonos testnagyság, és azonos vízhőfokon tartott halfajok között is jelentős különbségek tapasztalhatók. Természetesen nagyobb testű halaknak több, kisebbeknek kevesebb víztérfogat szükséges. A víztérfogatigényt erősen befolyásolja, hogy mesterséges szellőztetéssel vagy anélkül üzemel-e az akvárium.
E tényezők figyelembevételével néhány faj és fajcsoport minimális víztérfogatigényét az 1. táblázatban foglaltuk össze.

Az akvárium világítóberendezése

Az akvárium világítóberendezése


Még egy igen fontos felszerelési tárgyat, berendezést, a világítást, a világítótesteket kell megemlítenünk. Akváriumunk kis életközösségében igen fontos, komoly jelentőséggel bír a megvilágítás.
Vízinövényeink élete, fejlődése függ a fénytől. Az akváriumokban tartott vízinövények fényigénye igen eltérő, mert ezek is, mint halaink, szubtrópusi és trópusi eredetűek.
Trópusokon a nappal és az éjszaka 10-12 órás ritmusban változik, és ezek a növények kevesebb fénnyel is beérik. A szubtrópusokon vagy a mediterrán övezetben a növények 14-16 órás megvilágítást kapnak, ezért több, erősebb fényt igényelnek. Kevesen tudják, hogy az akvárium kristálytiszta vizének is igen erős szűrő, fényelnyelő hatása van, a ráeső fény 30-40 %-át, míg a tőzeges víz a fény 70 %-át is elnyeli.
A megvilágítást, fényforrásaink erősségét ennek figyelembevételével kell megválasztanunk.
A trópusi eredetű vízinövényeink világos, nagy ablakú szobában, ablak közelében, ha közvetlen napfény nem is éri az akváriumot, nyári időszakban elegendő, ha 100-250 lux fényt kapnak. Ezt pótolni csak borús vagy téli időben szükséges.
Természetesen ott, ahol a fényviszonyok nem ilyenek, a hiányzó fénymennyiséget műfénnyel, megvilágítással pótolni kell.
A növények fejlődéséhez a fény sárga és vörös színtartományának sugarai szükségesek. Ezért ha a megvilágítást fénycsővel pótoljuk, az F 29 fénycsövet ajánljuk. Ha az akvárium mérete több, párhuzamosan elhelyezett fénycsövet igényel, azok ne azonos színtartományból legyenek. Különbözőekkel (F-2 és F-7) sokkal jobb hatást, eredményt tudunk elérni. Ha égővel világítjuk meg akváriumunkat, úgy jobb, ha több kisebb villanyégőt használunk elosztva az akvárium fölött.
A fénycső armatúrája, tartóburka mindig fényes alumíniumlemezből készüljön, mert ez fokozza a fényhatást. Az armatúra alakját úgy kell megválasztani, hogy a fény az egész akváriumra egyenletesen elosztva vetődjön, ezzel elősegítjük a növények egyenletes fejlődését. A fényforrást, a fénycső armatúráját közel a fedőüveghez helyezzük el úgy, hogy előre fény ne szivárogjon ki, mert a szembe világító fény zavaró hatású, erősen csökkenti azt a vizuális élményt, melyet a szépen megvilágított akvárium nyújt.